;

fehérterror;Horthy-korszak;Prónay;

- Patak Márta: Az a szép eszme (regényrészlet - 5. rész)

Simon József marcali káplánt tizenhat fogolytársával együtt 1919 augusztusában gyilkolták meg a nemzeti hadsereg (Prónay Pál) tisztjei. Az ő kálváriáját szeretnék filmre vinni Patak Márta kiadás előtt álló (werkfilm)regényének fikcióbeli főszereplői, Lívia, a rendező és Juli, a forgatókönyvíró. A Nyitott mondat öt héten át közölt folytatásokban részleteket az alaposan dokumentált tényeket és laza szövésű, jelen idejű háttércselekményt forgatókönyvszerű szerkezetben megvalósító regényből.

Juli Sinkó Ervin. Ha valakinek, hát neki volt hite, emberben, istenben egyaránt. Figyelj! (olvas, lelkesen) „A magyar proletárdiktatúra több mint négy hónapos fennállása alatt nem ontott annyi vért, mint a rákövetkező fehérterror három nap alatt.” Igen. (Egy másik lapról olvassa) „A fehérterror brutalitása nem csak válasz volt a kommunisták rémtetteire. A forrásokból az derül ki, hogy a kivégzettek zömének komoly szerepe egyáltalán nem volt a tanácsköztársaság alatt. Felekezeti hovatartozásuk mellett többször elég volt a kommunista szimpátia puszta vádja, vagy az, hogy a település értelmiségéhez tartozóként elvállalták a községi adminisztrációját a kommün időszaka alatt.” (fölnéz) Ezt se felejtsük el, a legtöbb áldozat talán ilyen volt. Mint Marcaliban Dénes Izidor például, aki joggyakornokként a munkástanács jegyzője volt. Vagy Mayer István, szintén joggyakornok.

Lívia föláll, Juli vet rá egy rimánkodó pillantást, erre meggondolja magát, visszaül, Juli pedig folytatja Sinkóval:

„És a mitológiai fúriaként dühöngő fehérterror nem napokig, hanem hónapokig, s mindig új és új erőre kapva, évekig tartott. Csendes és békés polgárok kannibáli mámorban vettek részt az utcákon, a lakásokban, és főleg a gyárakban folyó embervadászatban. Az én kezem tiszta maradt a vértől, én nem öltem, de nem tudom és eldönthetetlen kérdés marad, hogy ha én is és mindenki, úgymint Szamuely, semmi más nem akartunk volna lenni, s nem lettünk volna, mint éles kard a proletariátus kezében, s egész életünkkel csak sár és malter az épülő jövőhöz, lett volna-e Magyarországon egy fehérterror, mely mellett a proletárdiktatúra minden erőszaka eltörpül, s egy rendszer, mely azt a népet fenyegeti végső pusztulással, melynek jövője egyszer a mi kezünkben volt?”

Lívia Huh, Juli, ez nekem már sok. Nem tudom követni.

Juli Várj, Lukács mondja: „Etikailag nincs semlegesség és nincs pártatlanság: aki nem akar cselekedni, annak nemcselekvése is lelkiismerete elé tartozó tett. Etikailag senki sem bújhat ki a felelősség alól azzal, hogy ő csak egyes ember, akin nem múlik a világ sorsa. Ezt nemcsak objektíve nem lehet sohasem biztosan tudni, mert mindig lehetséges, hogy mégis őrajta múlott, hanem az etika lényege, a lelkiismeret, a felelősségérzet teszi lehetetlenné az így gondolkodást. Sinkóval kérdezem én is, hogy az egyéni lelkiismeret és felelősség hogyan viszonylik a taktikailag helyes kollektív cselekvéshez.”

Lívia Ha megengeded, én inkább hagyom Lukácsot, Sinkót, maradok a tolsztoji úton.

Juli A kettő nem ugyanaz?

Lívia Nem. Az egyiken Lukács és Sinkó járt, a másikon Tolsztoj.

Juli Jaj, hogy te mindent elbagatellizálsz!

Lívia Én? Dehogy. Te akarsz mindenáron a dolgok mélyére ásni. Ezt most itt hagyjuk is abba, inkább igyunk egy kávét, mert azonnal el kell szívnom egy cigarettát, különben ideges leszek.

Fél óra múltán a tárgyalóban.

Juli Ha igazságosak akarunk lenni, akkor Prónayék, de maga Prónay számára is kell enyhítő körülményt találnunk.

Lívia Aha. Objektíve szubjektíven, mi?

Juli Na, menj a fenébe! (Nevetnek, majd némi szünet után:) Induljunk ki abból, amit a Népszava 1919. január elsejei számában olvashatott, aki olvasta akkor a lapot.

„Évek hosszú során át hozzászokott az emberi szem az öldökléshez, a vérnek a látásához, az orr a vér szagához, a fül a sebesültek és haldoklók hörgéséhez. Nem gondolják azok az urak, akik tapsoltak »hős« fiaink »vitéz tetteihez«, akik ujjongtak akkor, ha valahol az ellenség hullahegyei meredtek az égnek, nem gondolják ezek az urak, hogy a katona, aki megszokta az emberi élet semmibe vevését, hogy az a katona az erkölcsi nihilizmusnak ezeket az elveit magával viszi a polgári életbe?”

Ez itt a lényeg. Bár olyan hangokat is hallani, hogy a gyilkolás nem jogosít föl az újabb gyilkolásra…

Lívia De nem ám! Amikor folyamatosan halált látsz magad körül, az orrod egy idő után hozzászokik a hullaszaghoz…

Juli Meg is mutatkozik az eredménye. ’18 novemberében elszabadul a pokol, harctérről hazatérő katonák fegyverrel a kézben, legnagyobb elkeseredésükben bosszút állnak a legközelebbi vélt vagy valós ellenségen. Helyi tisztviselőkön, akiket sanyarú sorsuk okozójának tekintenek.

Lívia föláll, odamegy az ablakhoz, Juli a jegyzeteiben la­pozgat.

Lívia (egy idő után visszamegy a helyére) Szerinted ennek vége lesz egyszer?

Juli Ennek? Soha. Végtelen ez is, mint minden történet.

Lívia (kényszeredetten) Bruhaha! Bruhaha! Egyáltalán nem nevetséges. Hol tartottunk?

Juli Prónaynál.

Lívia Dehogy! Rendezzük sorainkat.

Juli Mégiscsak a háborúban kell keresnünk minden baj forrását. A civil lakosság is éppen olyan kegyetlenné válik, mint a harctéren az emberek, akik az életüket védik. Idézzek még? Tudod, egy kis csoportnak a tömegek véréből, nyomorából gyűlt folyton fokozódó jóléte, esztelen fényűzése, gazdagok nyugodtan és lelkiismeret-furdalás nélkül éltek tovább és íratták az erkölcsi utolsókkal, lehetőleg színesen, buzdítón, hatásosan a gyűlölet és harc vezércikkeit. Ez mind közrejátszik abban, ami 1918 októberében, 1919 januárjában, márciusában vagy augusztusában történik.

Lívia Akit nem érint közvetlen közelről a világégés, az is csak pillanatnyilag hiheti, hogy őt nem érinti.

Juli És mindig akadnak erkölcsi utolsók, hogy vezércikkeket írjanak a hatalom szájíze szerint. Naná. Akinek nem inge, ne vegye magára.

Lívia Kösz, én nem is veszem! (mélyet sóhajt)

Juli Aztán jött az októberi forradalom és meghozta a világháború végét. Mármint a mi októberi forradalmunk, az őszirózsás.

Lívia Nincs is őszirózsa októberben. Krizantémot tűztek a katonák gomblyukába.

Juli (színlelt haraggal) Lívia! Ne kekeckedj! Akkor ősziró­zsának hívták a krizantémot.

Lívia Fogjuk rá. Különben teljesen mindegy, véget ért a háború, kitört az őszirózsás forradalom.

Juli Így van. Akárhonnan nézzük, mindenképpen benne volt a levegőben, hogy nem lehet ugyanolyan világ, mint amilyen előtte volt. Béketárgyalásról, területvesztésről még szó sincs, decemberben még csak arról kapunk hírt, hogy a kaposvári szomorú eset után a kormány statáriumot rendel el az egész országban, két hadbíró, két esküdt, két munkás és két földműves rögtönbíráskodással, egyhangúlag dönthet, hogy halálos legyen-e az ítélet vagy sem.

Lívia (fölélénkülve) Miért, mi történt Kaposváron?

Juli (olvassa) „Ész nélkül fosztogatnak, gyilkolnak december 16-án a városban. Elszomorítóbb dolgot elképzelni sem lehet, mint hogy egy ilyen szörnyű négy és fél éves háború után magyar katonák elkövetik azt, amitől az ellenséges invázió eddig megóvta ezt a szerencsétlen országot, tehát az ellenség helyett ők dúlják fel, rabolják ki és égetik fel a saját országukat, a saját városukat. Ezért ugyan kár volt hazahozni ezeket a katonákat a frontról, az ilyen rablógyilkos ösztönöknek sokkal tágabb és megfelelőbb tért nyújtott az ellenséges arcvonal. Amikor megrendülten tekintünk szét a feldúlt Kaposváron, akkor nemcsak a kárvallottak százait szánjuk és nemcsak a város dermedt életéért aggódunk, hanem féltjük a magyar köztársaságot, féltjük ezt a száz sebből vérző szerencsétlen országot, mert az ilyen megbocsáthatatlan garázdálkodások komolyan veszélyeztetik ennek az országnak amúgy is gyönge lábon álló területi épségét, mert hiszen ürügyet adnak a hódító ellenséges csapatoknak a rendcsinálás címén való bevonulásra. Ahová pedig az ántántcsapatok egyszer bevonultak, onnan igen nehezen vonulnak ki.”

Lívia Ahová egyszer az ántánt bevonul, onnan nemigen megy ki többet! Mikori ez az eset?

Juli Hallottad, mondtam az elején, 1918. december 16-án ami Kaposváron történt, egyelőre példátlan az egész országban, de reméljük, hogy példátlan is fog maradni. Hát nem. Kassára például már decemberben behívja Magyar Miklós főszolgabíró a csehszlovákokat, hogy megakadályozza a fosztogatást.

Lívia Lám, bevonultak, nem is vonultak ki onnan többé!

Juli De január 3-án és 4-én majd Salgótarjánban is megismétlődik.

„Akik a mai végzetesen komor időket alkalmasnak ítélik arra, hogy a felekezeti izgatás jelszavaival városokat és egész országrészeket lángba borítsanak, azokkal irgalmatlanul el fog bánni a forradalmi Magyarország. A mocskos szájú hecckáplánok és a bornírt, korlátolt és sötét tekintetű főgimnáziumi tanárok hamarosan meg fognak győződni arról, hogy szűk a reverenda és inog alattuk a katedra és szak­avatott, izmos markok fogják betömni a szájukat, amelyekből habozva tódul a hazugság és a gyűlölködés.”

Lívia Hű, a mindenit! Akkor sem lehetett semmi a közbeszéd! Van hát kitől tanulni.

Juli Nem tudom, mit tegyek még hozzá. 1918. december 17., Kaposvár. Hatvan kilométerre vagyunk Marcalitól, Simon ekkor már ott káplán, Rumi plébános nagyon várta, de csalódnia kell, Simon nem hajlandó beállni mellé a sorba, inkább a nép mellé áll.

Lívia Azt tette, amit Móricz úgy hiányolt. Az egyén ma nem bírja el a közfelelősséget. Az egyén még egyéni élete felelősségét is alig bírja meg.

Juli Ebben a fantasztikus lázálomban, ahogy Balázs Béla, az irodalmi osztály vezetője mondja. Az. A szép eszme. Még valamit nem értek, próbálok rájönni, miért retteghettek annyira a kommunizmustól.

Lívia (föláll megint, de most nem megy az ablakhoz, csak ott az asztalnál nyújtózkodik) Kicsoda?

Juli Akinek vesztenivalója volt. Az egyház mindenképpen, a gazdagok szintén. A márciusban hatalomra jutott kommunisták keze alatt pedig égett a munka, de micsoda munka! Ész nélkül megvalósítani a szovjetet.

Lívia A proletariátus meg csak a láncait veszíthette, tudjuk.

Juli Meg a szegény káplánok. Még bútort is a plébánossal adat nekik a püspök.

Lívia Szegény, jót akart, és ez lett a veszte.

Juli Az imént Prónayt említettem. Szeretném minden oldalról látni a tényeket, nem csak az egyikről. (Sóhajt, elővesz egy fényképet) Elég, ha megnézed ezeken az orgoványi majálison készült fotókon Prónayt. Itt a felesége, Pálffy-Daum Aimeé grófnő, itt ezek a Héjjas Ivánék. Elsőre nyilván nem az jut eszedbe róla, hogy ez az ember egy véreskezű hóhér. Meg Héjjasról sem. Éppen ezért mondtam, hogy nekem őket is föl kell mentenem. Pontosabban nem is fölmentem, mert azt majd a néző megteszi vagy nem teszi, attól függ, milyen álláspontra helyezkedik.

Lívia Hogyha egyszer elkészül ez a forgatókönyv és leforgatjuk a filmet. És nem vágjuk ki belőle Héjjasékat. Ezt azért még hozzátehetjük, ugye?Juli (mérgesen) Ne idegesíts, Lívia! (más hangon) Kell a többszemszögű kamera.

                           (A közlés vége, folytatás a majdan megjelenő könyvben)

A Balaton-trilógia befejező kötetében a korábbi részekből megismert Adorján Máté és Lendvay Laura egy észt légiutas-kísérő gyilkosa után nyomoz. A General Press gondozásában, szeptemberben megjelenő magyar krimi ismét érdekes és izgalmas kirándulásra invitálja az olvasót a ’70-es, ’80-as évek Magyarországára.