Köves József: Vénasszonyok nyara, 1942

Bocsásson meg, asszonyom… Ön, ugyebár, magyar? – Mintha az imént azt hallottam volna, hogy „a fene essen beléd”.

– Igen, valóban… Tudja, azt hittem, meg tudom simogatni a mókust. Olyan barátságosan közeledett. Sőt, fel is ugrott az ölembe. Bosszantott, hogy elmegy… Ezek szerint beszélgethetünk magyarul is?

– Yes. Én is magyar vagyok. Vagy voltam. Milyen furcsa, itt a Kensington Parkban, ugyanazon a padon… Ilyenek a véletlenek.

– Én inkább sorsnak mondanám, uram…

– Meglehet. Zsilinszky Antal vagyok, hódolatára.

– Hódolatomra? Ugyan már! Hatvan feletti hölgynek nem jár hódolat…

– Valóban hatvan fölött lenne, asszonyom? Hihetetlen… Hogy szólíthatom?

– Csak a keresztnevemen. Bella vagyok…

– Az olaszban meg a spanyolban azt jelenti: szép. Itt él, Londonban?

– Jó néhány éve, uram. Nem volt maradásom otthon… Pedig…

– Politika? Szerelem?

– Ha jól meggondolom, mindkettő. De valójában családi ügy. Húszévesen férjhez mentem. Egy nagyon megbecsült, tisztelt öregúrhoz. Ötvenöt évvel volt nálam idősebb.

– Micsoda korkülönbség!… Gondolom, nem a szerelem vitte hozzá.

– Bonyolult ügy ez, uram. Bizonytalanul azt mondom: is. Szerettem, mert felnéztem rá. Büszke voltam, hogy magához emelt. Ő, a nemzet nagyja, és én, a Szondi utcai kis senki, prolizsidó. Én nem ezzel a szándékkal kerestem föl kilencvenhét tavaszán. Színésznő szerettem volna lenni, kértem a segítségét, a színházi világban is becsüli és tiszteli mindenki. És ő barátságos volt, azt mondta, szavaljak valamit. Elszavaltam neki a Tetemre hívást Aranytól. Fölkelt a karosszékből, tapsolt kettőt és megcsókolt. A homlokomon, persze. Azt mondta, tehetséges vagyok. És szép. Segít nekem. Így kezdődött…

– Várjunk csak… Mintha hallottam volna már ilyen történetet. Vagy olvastam volna róla.

– Persze, olvashatott… odahaza. De még talán itt is, angol lapokban. Nem, nem én nyilatkoztam, én kerültem a nyilvánosságot, amennyire csak lehetett. De otthon botrányosan fölfújták a történetemet. A történetünket.

– Azt hiszem, kitaláltam. A férje, ugyebár, író volt…

– Nem is akármilyen. A legnagyobb.

– Bella… Bella… Csak nem Grósz Bella?

– A színlapokon Nagy Bellának hívtak.

– Igen, megvan… Mintha kitalálósdit játszanánk. Már csak a biztonság kedvéért: az urának a korábbi felesége is színésznő volt, nemde?

– De-de… És nem olyan kis senki segédszínésznő, mint én. A legnagyobb. A nemzet nagyasszonya. Akiért Petőfi is epekedett. És aki éppen azért minden követ megmozgatott, hogy az a házasság ne történjék meg. Tudja, belülről láttam én ezt a világot. A legnagyobbak, a legendás hősök, akik joggal kivívják az utókor tiszteletét, sokszor ugyanolyan kicsinyesek, ármánykodók, gyarlóak, mint a közönséges kispolgárok. Petőfi még az uram anyját is felbérelte Róza ellen.

– Igen, igen… De az ön ura, az én ifjúkori kedvenc íróm ellenállt a mamának. És elvette a nála jóval idősebb Laborfalvy Rózát. Elvette, és boldog házasságban éltek a művésznő haláláig.

– Egészen pontos. Rózának volt egy unokája, akit az én uram lányává fogadott. Őt elvette a Feszty… Tudja, aki a körképet csinálta. De a Fesztynek előtte a Jászai Mari volt a szeretője…

– Bohémvilág.

– Ugyan… Mindez természetes. Csak nekem nem. Mert a Fesztyné, ő is Róza, nagyon utált engem. Meg a Feszty is. Ők azt hitték, az örökség miatt megyek a Pápihoz… Így nevezték Fesztyék, amíg jóban voltak. A másik talán az, hogy én zsidó vagyok, méghozzá szegény zsidó.

– És rajongásból rövid ismeretség után hozzáment a… Pápihoz.

– Én a bölcs, szeretetre méltó idős urat láttam benne. És azért egyáltalán nem olyan rövid ismeretség után. Akkor már sokszor voltam nála. Szavaltatott. Egyszer a színdarabját is felolvastatta velem.

– De az ő segítségével lett színésznő.

– Segített, kétségtelen. De Rákosi Szidi is elismert és Jászai is. Jászai egyszer azt mondta, én leszek az utódja. Csak ne menjek férjhez… Hát nem lettem az utódja, és férjhez mentem. Füreden kérte meg a kezemet. Kicsit még titokban akartuk tartani, de egy helyi újság megírta. Igaz, név nélkül. Hogy Balatonfüred legnagyobb alakja, a főrendi ház tagja, a koszorús író elveszi a kis színésznőt. Színésznőcskét…

– Mégis, ötvenöt év iszonyú különbség. Hadd kérdezzek valami szemtelenséget. Milyen volt a nászútjuk?

– Tényleg szemtelenség, de felelek… Mikor az esküvő után elutaztunk, remek formában volt. Hetvenöt évesen… mégis fess, erőteljes, egyenes derekú… Nem sokáig volt ilyen. Mire visszatértünk, megroskadt, elbizonytalanodott. Nem, ne mosolyogjon, nem az én temperamentumom miatt. A támadásoktól, rágalmazásoktól egyszerre gyámoltalan öregember lett belőle. – De hát itt folyton csak én beszélek… Maga?

– Itt élek, a követségen dolgozom.

– Rossz korszak… szörnyű ez a háború. Ellenségek lettünk…

– Én ugyan nem! Én itt fogok maradni. Elegem van Magyarországból.

– Magának is? Pedig maga karriert csinálhatna otthon is, ilyen névvel.

– Nyugalmat szeretnék, Bella asszony, nem karriert.

– Megértem. Most éppen annyira békés itt minden. Szép kora ősz. De félek… Már tapasztaltuk, mi jöhet még.

– Szívesen hallgatnám önt tovább. Hol lakik?

– Az öcsém a rádióban dolgozik. Nála. Ő… ők a családom. De hol is tartottam? Füreden. Na, igen. Elterjedt a hír, és másnap az addig kedves és barátságos Blaha Lujza elfordította a fejét, amikor a sétányon találkoztunk. És mindenki más is megváltozott… Nem mondom, hogy nem zavart. De hozzámentem a Pápihoz, a Fesztyk legnagyobb bosszúságára. A Róza kimondhatatlanul gyűlölt, azt terjesztette, csak a várható örökségért… Pedig őt a férjem már életében ellátta mindennel, rengeteg jogot testált rá.

– Hm…

– Tudja, hogy viselkedett? A temetőben, a Laborfalvy sírjánál letépte az uram koszorújáról a szalagot. Újságírókat bérelt fel, hogy engem gyalázzanak. Az a Fényes László, az mi mindent kitalált… Hogy én Abbáziában terrorizáltam a férjemet, aki ott akart hagyni. Tanúkat idézett, akik mind ellenem meg az anyám ellen fordultak. Nevetséges… Hogy leköptem. Hogy öngyilkos akart lenni. Meg bezártam a szobájába. Vertem. Csupa ilyen ostobaság… És a közönség mindent elhisz. Ha rágalom, akkor kétszeres erővel. És elkezdi gyűlölni azt is, akiért addig rajongott. Miattam.

– Igen, asszonyom. Önt is kikezdték… Valami nyilas gazember megtámadta. És a felsőház foglalkozik önnel.

– Tudom, az öcsém a rádiónál kap híreket. Még az állampolgárságot is elvették tőlem…

– Látja, ilyenekért nem megyek én sem haza. Eget vívó asszonyszív… Ez akkor ön lenne?

– Azt hiszem. De nem vívok én már se eget, se földet. Nekem megnyugvást ad, hogy az uram egy órával a halála előtt még azt mondta nekem: „Én senkit és semmit a világon nem szeretek, csak Téged.” Annyit akarok tenni, hogy rendezem az uram könyveinek angol fordításait. Remélem, megjelennek. Tudja, az öcsém segít. Ő ügyvéd volt odahaza. Dr. Nagy Lajos. Szinte vicces, hogy amikor nem is olyan régen megfosztották a magyar állampolgárságától, vele együtt vették el bizonyos Héthelyi Lászlóét is. Ő újságíró volt. És otthon azt terjesztették el, hogy az én fiam. Apja neve Héthelyi Lajos, anyja neve Grósz Bella. Mint én. Csakhogy ez a fiú 1909-ben született… Mintha én a Móric halála után újból férjhez mentem volna…