A grúzok nem szeretik, ha ezen a néven szólítják őket, mert azt hiszik, hogy ez orosz eredetű szó, ami pedig a nyelvészek szerint nem így van. Magukat a saját nyelvükön kartvelinek nevezik, országukat pedig a külföld számára Georgiának hívják, ami görög eredetű szó, utalva a messzi ókorba nyúló történelmükre, szoros kapcsolatban azzal is, hogy hazájuk védőszentjének Sárkányölő Szent Györgyöt tartják. A Kaukázus, benne Georgia, évezredek óta a különböző etnikumok és vallások valóságos átjáróháza volt, nagy birodalmak folyamatos ütközőpontja. A festői hegyek között húzódó termékeny völgyekért és szűk hágókért állandó harcok dúltak, nem csupán a külső hódítók ellen, de a már letelepedett, rendkívül vegyes népességen belül, sőt az egyes népcsoportok különböző klánjai között. Több tucat kisebb-nagyobb etnikum él itt, ellentétjeik napjainkban is fegyveres konfliktusokhoz vezetnek.
Bár a bolsevik forradalom után, 1921-ben a grúzok, az örmények és az azeriek saját „szocialista köztársaságot” kaptak, a nacionalista indulatokat lecsillapítani nem, csak a szőnyeg alá söpörni sikerült. A Szovjetunió szétesése után újult erővel törtek a felszínre az etnikai ellentétek, és máig nem enyhültek. Ebben a történelmi sérelmeken túl szerepe van a térséget a 19. század elején elfoglaló oroszoknak is. Befolyásukat megőrzendő ügyesen élnek az „oszd meg és uralkodj!” jól bevált módszerével, élezve az amúgy is meglévő nemzetiségi konfliktusokat.
Alapvetően ez, valamint a belső hatalmi érdekcsoportok közötti harc határozza meg Georgiának a függetlenség 1991-es kikiáltása óta eltelt három évtizedét. Az egymást követő, hol az oroszokhoz, hol a Nyugathoz húzó, hol kevésbé, hol agresszíven nacionalista kormányok jellemzésére a helyi ismerőseim három szót biztosan használtak: hülyék, korruptak, gazemberek. Jellemző, hogy az első független elnökük, akit puccsszerűen távolítottak el, rejtélyes körülmények között halt meg, az őt követő, majd megbukó vezetők többnyire menekülni kényszerültek vagy börtön várt rájuk (a 2003-11 közötti elnök, a nyugatbarát Mihail Szaakasvili most is rács mögött van). Bár jelenleg formálisan parlamentáris demokrácia van úgymond szabad választásokkal, a tényleges irányítás minden hatalmi ág felett a kormányzó Grúz Álom pártja, pontosabban az azt kézben tartó milliárdos, Bidzina Ivanisvili kezében van.
Ő kénye-kedve szerint váltogatja az állami vezetőket, akik a helyiek szerint szintén főként a saját meggazdagodásukkal törődnek, miközben az ország válságról-válságra bukdácsol. A kevesebb mint négymilliós népesség túlnyomó része nehéz körülmények között él, nagyon magas a munkanélküliség, a bérek alacsonyak – havi 1000-1500 lari, azaz körülbelül 140-210 ezer forint között mozognak, miközben a magyar szint körüli árak folyamatosan nőnek. Csupán az elmúlt egy évben közel egymillióan hagyták el Georgiát, hogy munkát és jobb megélhetést találjanak Európában vagy Oroszországban.
A bajokat tetézi, hogy részben a nacionalista kormányok hibájából, részben pedig a putyini Oroszország beavatkozása miatt
az elmúlt 15 évben több háborút is vívniuk kellett.
2008-ban az ország nyugati részén, a Fekete-tenger mentén fekvő Abházia önrendelkezése miatti vita torkollott fegyveres konfliktusba, ami jó ürügyet szolgáltatott Moszkvának a térség megszállására, valamint az abházok Georgiától való elszakadására. Az akkori elnök, Szaakasvili határozottan a Nyugathoz közeledett – ideje volt tehát megfegyelmezni. Kísértetiesen hasonló ismétlődött öt évvel később, amikor a ritkán lakott, hegyvidéki Dél-Oszétia szakadt el Georgiától moszkvai segítséggel: a brutálisan harcoló orosz csapatok egészen Tbilisziig, a georgiai fővárosig nyomultak előre. A fegyverszünet után létesült dél-oszétiai orosz támaszpontok jól láthatóak az alig néhány kilométerre haladó autóutakról is.
Putyinék folyamatosan kisebb-nagyobb szurkálásokkal igyekeznek befolyásuk alatt tartani a jelenlegi georgiai kormányt, amely tanult ugyan a leckéből és nem ellenséges Oroszországgal, a nemzetközi szankciókhoz sem csatlakozott, az utca népe viszont - érthetően - nem igazán kedveli az oroszokat. A népszerűségüket nem növeli, hogy az ukrajnai háború kitörése óta több százezer orosz költözött Georgiába, főleg olyanok, akik nyugati cégekkel vannak kapcsolatban, így kihasználhatják a szabad pénzügyi és üzleti forgalmat. Tbiliszi utcáin és az ország főbb látványosságainál rengeteg az orosz, a helyiek többsége beszél oroszul, bár a fiatalok körében inkább az angol elterjedt. A pénzes oroszok megjelenése felpörgette az inflációt, főként a lakásbérleti díjakat, amelyeket a helyiek döntő többsége már nem tudja megfizetni, tömeges az eladósodás. Rengeteg az arab országokból érkezett turista is, őket az otthon tiltott szórakozási lehetőségek, a kaszinók, az alkohol és a nők csábítják.
A nehézségeket az idelátogató Tbilisziben, ahol az ország lakosságának több mint fele él, nemigen érzékeli. E sorok írója utoljára négy évtizede járt itt, és alig ismert rá Tbiliszire. Bár a város szovjet viszonylatban akkor is színes és élhető volt, azóta, főleg az utóbbi húsz évben modernebb, szebb, zöldebb, változatosabb lett. Ami megmaradt, az a georgiaiak élet- és vendégszeretete, barátságossága, jókedélye, na meg persze a remek helyi ételek és borok. A gazdasági és politikai gondok ellenére nyüzsög a város, pezseg az éjszakai élet, rengeteg divatosan öltözött fiatal keresi a szórakozási lehetőséget. Roppant kritikusak saját kormányzatukkal szemben, de ahogy mindig, most is igyekeznek a saját boldogulásukat, az élet örömeit megtalálni.
Vannak olyanok, akik készek másokért áldozatot hozni. Aligha függetlenül a közelmúlt oroszokkal vívott háborúitól, a georgiaiak nem csupán szolidárisak Ukrajnával, de a helyiek szerint több ezren önkéntesként is harcolnak ott az orosz agresszorok ellen.
A parlament tbiliszi épülete előtt emlékmű tiszteleg a 2008-as és 2013-as harcokban elesett harcosok előtt, az utóbbi hónapokban az emlékművön megjelentek az Ukrajnában elesett vagy megsebesült önkéntesek fényképei is.
