Anglia 1966-ban megnyerte a labdarúgó-világbajnokságot, és elvesztette lovagias jellegét. Elképesztő, mi folyt a fair play állítólagos hazájában azért, hogy a vendéglátók válogatottja döntőt játszhasson. A finalista szereplésről és annak körülményeiről sok mindent elmond, hogy a szigetországi válogatott soha máskor nem vívott világbajnoki döntőt; talán azért nem, mert Anglia nem is rendezett több vb-t.
Alighanem ott kell kezdeni, hogy az 1958-ban és 1962-ben is aranyérmes brazil együttest hatvanhatban nem várta busz a londoni Heathrow-n. Világklasszis labdaművészek álldogáltak a repülőtéren, mint valami iskolás csapat. Aztán az edzőpályájuknak kijelölt boltoni Burnden Parkban nem voltak futballkapuk. Miként az argentinok tréningterepén sem. Juan Santiago, az argentin küldöttség vezetője „bolondnak” nevezte Stanley Roust, a FIFA történetesen angol elnökét.
Az Uruguay–Franciaország találkozót (2:1) a White City stadionban rendezték, mert aznap halaszthatatlan agárverseny volt a Wembleyben. Érdemes hozzátenni, hogy az angolok valamennyi mérkőzésüket a Wembleyben vívták, még véletlenül sem kellett kimozdulniuk onnan. S nagyon meg akarták mutatni, hogy „a futball hazatért”. Az angol–francia meccs (2:0) miatt fél órát késett Harold Wilson miniszterelnök tv-beszéde, fontossági sorrend is van a világon.
Az angol–argentin negyeddöntőt (1:0) a brit Guardian Observer „nemzetközi incidensnek” nevezte. Antonio Rattin, a 0:0-nál kiállított argentin csapatkapitány azt mondta Rudolf Kreitlein nyugatnémet elvezetőről: „Angol mezben is fújhatott volna.”
A brutális Nobby Stiles a pályán maradhatott. Pedig az jelent meg róla: „Ha az argentin csapatban játszik, még az unokáit is eltiltják.” Alf Ramsey szövetségi kapitány – szigorúan a pedáns angol sportszerűség jegyében – „állatoknak” nevezte az argentinokat. Az Il Messaggero című olasz lap „kolosszális igazságtalanságról” cikkezett a mérkőzés után. Majd a hazatérő veszteseket több ezer szurkoló fogadta a Buenos Aires-i reptéren azzal az ütemes kiáltással: „Argentina campeón!”
Egy másik negyeddöntőn az angol Jim Finney kiállította az uruguayi Horacio Trochét és Héctor Silvát, a kilenc játékosra fogyatkozó dél-amerikaiaknak esélyük sem lehetett a nyugatnémetek ellen (4:0). A találkozó után angol autogramkérő kislányok várták a kárvallottakat Sheffieldben. Egyikük füzetébe az került be spanyolul: „Tolvaj bűnözők ellopták a játékot Uruguaytól.”
Sheffieldben más okból is botrány támadt. A svájci válogatott három tagja – Leo Eichmann, Köbi Kuhn és Werner Leimgruber – kiment sétálni a szállodából, aztán egy Mini Morrisban elautózott két kacér kisasszonnyal. Noha Kuhn azt mondta Alfredo Foni szövetségi kapitánynak, hogy „kétségkívül jól szórakoztunk, de nem úgy, ahogyan gondolja”, a szakvezető kilátásba helyezte: Angliába rendeli mindegyikük feleségét. Nem volt szükség rá, a nejek már mindenről – vagy legalábbis majdnem mindenről – értesültek a Blickből...
A döntő előtt a nyugatnémeteket is felzaklatták. „Az angolok a világbajnokság alatt hét és fél órát játszhattak a Wembleyben – emlegették Helmut Schön szakvezető játékosai –, mi pedig mindössze húszperces tréninget tarthattunk a londoni perzsaszőnyegen.”
Ha tudták volna, még mi lesz...
Az 1954 óta első tiszta európai döntő – Wolfgang Webernek a kilencvenedik percben szerzett egyenlítő góljával – 2:2-vel zárult. A hosszabbításban Geoff Hurst a felső lécre bombázott, a labda levágódott, Tofik Bahramov szovjet (azeri) partjelző pedig intett Gottfried Dienst svájci játékvezetőnek, hogy jöjjön csak ki hozzá. Majd arról biztosította az alpesi kollégát, hogy a labda a kapuvonalon belül ért földet.
Ezt egyedül látta a világon. A Bild másnap azt írta: „2:2-re kikaptunk.” (A hivatalos végeredmény 4:2 volt.) Dekádokkal később a Der Spiegel így emlékezett a döntőre: „Egy mérkőzés, amely soha nem ér véget.” Kétségtelen, hosszú évtizedek során sem sikerült bizonyítani a bakui sasszem igazát. Hans Tilkowski német kapus 2016-ban kijelentette: „Ötven éve tudom, hogy nem volt bent.” A nemrégiben elhunyt Uwe Seeler is így nyilatkozott: „Mindannyian tisztában vagyunk vele, nem volt gól. Dienst mégis megadta. Jó bírónak ismertem, fogalmam sincs, aznap mi ütött belé.”
A bakui stadiont Bahramovról nevezték el, a bíró ottani szobrát – ki más? – Hurst leplezte le. Halála előtt az azeri bíró az obligát „miért jelzett gólt?” kérdésre Sztálingrádot emlegette. A barátai kis segítségével a döntőben mesterhármast elérő angol csatár pedig így beszélt a sosem tisztázott mozzanatról: „Sokszor kérdezik tőlem, belefáradtam-e erről beszélni. Mindig azt mondom: nem. Az a lövés halhatatlanná tett engem.”
A Wembley stadionban 1965-ben – a West Ham United játékosaként – a Kupagyőztesek Európa Kupája, míg 1966-ban a Rimet Kupa elnyerését ünneplő Hurstöt utóbb nagyon megkínozta az élet. Öccse, Robert 1974-ben öngyilkos lett, míg három lánya közül a legidősebb 2010-ben agydaganatban halt meg.
A glóbuszt a hatvanhatos út állomásai is sokkolták. Egy bolíviai lapban az jelent meg: „Lehet, hogy Anglia világbajnok, de már nem a kultúra és az urak országa.”
Azért – legalább egymás közt – maradt morzsája a fair playnek. Az angol keret tagjai összesen 22 ezer font prémiumot kaptak, és a labdarúgók megegyeztek abban, hogy mindenkit ezer font illet meg, függetlenül attól, ki mennyit játszott.
A Tofik-mutyit így is nehezebb volt feldolgozni, mint az angol városok nevét kiejteni. A világbajnokság előtt megjelent minálunk egy kisokos: „Hogyan mondjuk? Liverpool: Livrpul, Manchester: Mencsesztör, Sunderland: Szándörlend, Middlesbrough: Midlzbró.”
Ám a zűrös vb után is egyre csak makogtunk.
