Idén kínzó lesz a hőség, tavasszal kifagyott a hóvirág. Tata elszántan modernizál: kifűrészeli a padlás mestergerendáját, keresztfákat illeszt a helyére, már csak a Jóisten tartja fölöttünk a mennyezetet. Lebontják a nádat is, bordás, piros cserepeket raknak a tetőre – Anya fizeti értük a kreditet. Ő külön kétszobás lakrészt kap, szépen berendezi diófapác-festésű, tömör bútorokkal, amik a vizesedő falú, ablaktalan helyiségeket még komorabbá teszik. Nem is szeretünk bent lenni, télen a fűtött konyhában, nyáron a szellős gangon tanyázunk. Hétköznap vacsorát, vasárnap ebédet a virágoskert előtti gyepen terít nagyanyám. Itt étkezünk, együtt, szaftos-zsíros ételeket, de pénteken mindig túrós, grízes vagy mákos tészta a böjti fogás.
A házzal Tata „árendás” lakókat is szerez: a hátsó fertályban élnek, egy redves szoba-konyhában. Az épület nem tulajdonuk, de kitenni se lehet őket, valami elévülhetetlen joguk van hozzá. Csendes pár: középkorú munkásnő, a kamasz fiával. Nagyapám nem szed tőlük bérleti díjat, lemeszeli a falaikat, és sokszor ad nekik kosár almát, káposztát, fél görögdinnyét. Meghúzzák magukat, nem barátkoznak, mindenki morzsolja a maga napjait. A fiúnak Dumi a beceneve, és a MESŠC szakiskolában villanyszerelőnek készül. Izmos, jóképű, mosolygós srác, aki mindig rámkacsint, ha összefutunk. Ő lesz pár év múlva az utcai banda vezére, akitől megtanulok kést forgatni.
A dróthálóval bekerített baromfiudvart a csirkék, kacsák, libák, gyöngytyúkok és egy pökhendi pulyka uralják. Malacokat hízlalunk az ólban, karácsony után megesszük a húsukat. Maradt két lovunk, a Tata sajnálta eladni őket. Engem is odaenged csutakolni, óvatosan húzogatom fényes szőrükön a fűrészfogú vakarót. Költözéskor pénzzé tettük a szekeret, biciklivel járunk ki a szőlőbe, már semmi hasznukat sem vesszük. Néha megülhetem a szelídebbet, a sörényébe kapaszkodva kocogunk. Szeretem a lovakat. Értelmes tekintettel lesnek a szemellenző mögül, és suhogó farkukkal ügyesen lecsapják a farukra szálló böglyöket. Nem tartom magam rendesen a nyeregben, de biztos lovas vagyok. Amikor anyám 1984-ben a 7 Nap családi lap kvízkérdésein egy hétvégét nyer a zobnaticai ergela moteljébe, nekünk, friss házasoknak adja a kupont. Csak ketten vagyunk Erzsivel, szezonon kívül, nagyokat szeretkezünk, kitűnő a menü, és néhány óra ingyenes lovaglás is jár. Erzsi rémülten fogódzkodik a gyeplőbe, vezetéken futtatják körbe-körbe. Én meg átdobom a lábam és hej, elnyargalok az ügetőn. Nem mondtad nekem, hogy tudsz lovagolni – durcáskodik este. Mert én sem tudtam – válaszolom, és fejemben tovább szaladnak a fák.
Ballagok vissza az óvodából, minden délután, az utcánk sarkán vegyesbolt, ahol koktát lehet venni. Addigra kicsit elfáradok és leülök szemközt a földre. A bal oldalon nem cementezték a járdát, a kitéglázott gyalogút és bitumenes kocsiút között füves halmok húzódnak. A bolt melletti ház kerítésfala frissen van mázolva, de az olcsó mész apró rögei mindenhol megmaradtak rajta. Nézem, majd elkezdem egyenként kikaparni őket. Elmélyülten dolgozok, kupacokban áll mellettem a vakolat, omlik a vékony malter. Kiront egy vénasszony, bunyevácul kiabál velem, elráncigál haza, és Tata kifizeti a kárt. Többet nem fejthetsz falakat – mondja szigorúan, de látom, hogy hamis fény villan a szemében –, meg ne tudjam, hogy máskor megállsz. Nagy filozófus az én nagyapám, csak tudná, mennyi falat fogok még lefejelni, ezután.
Batya hoz egy téglasárga fedelű, vastag blokkot, tiszta lapokkal. Telirajzolom házakkal és pálcikaemberekkel, van hozzá sok színesceruzám. Egyszer magammal viszem az oviba, Elvira néni meg elkobozza tőlem, és beküldi a városi rajzpályázatra. „Szabadka térképére” első díjat kapok, középkori erődítményre hasonlít, végül a padlásra kerül. „Mert, vén Szabadka, áldalak.” finom por lepi be művészeidet, de mindent megőrzöl, és nem ért a külvilág… Májusban beoltanak variola, diftéria és tetanusz ellen.
A tetanusz injekció nagyon fájdalmas, de nem bőgök, mint a többiek – a ráncos pecsét még húsz évig éktelenkedik a bal vállamon, majd nyomtalanul felszívódik. Egy virgonc barna titokban tetszik nekem, mindig együtt játszunk. Telitöltöm a kisvödrömet, és fejére zúdítom a homokot. Nem fut el, nem sikít, nem panaszol be. Csak néz rám, elámulva, mintha bocsánatot kellene kérnem. Bocsánat – ezt a szót majd sokat kell használnom. Első udvarlásom emlékére, mert soha többet nem lesz ilyen esélyem, ilyen könnyű a kegyelem.
Anya félősen kéri, a Tata szomorúan szorítja a karját és elenged vele. Meglátogatjuk távoli rokonainkat – hétévesen fürdök először a Dunában, Pancsovánál. A nők műszálas bikinikben hevernek a kavicsos parton, halkan beszélgetnek, citrom- és narancsminták feszítenek a kupolás melltartókon. Unatkozok, forró a nap, nem tudok még úszni, észre sem veszik, amikor elnyel az ár. Háttal megyek be a vízbe, apránként csúsztatva gumiszandálas lábam a mederben, a vádlimat hűvösen nyalja körül a folyó. Aztán belelépek egy mély gödörbe, és a szememig felszalad a világ. Lélegzetet se veszek, összeszorítom a szám, és tisztán látom a verőfényes strandot, ott van az én Muttikám. Ide-oda lökdös a hullám, állok a gödörben, a II. világháborús bombázások óta teli van velük a Duna, néha lehúzódik az államig a vízszint, levegő után kapkodok. Percekig nézem a törülközőkön napozó, kártyázó, söröző embereket, amikor hangtalanul odarohan az anyám. Meddig akartál még benne állni? – kérdezi tőlem elszorult torokkal, mikor már a parizeres kenyeret falom, és leáldozott a nap a túlpart fáinál. Nem tudom – mondom, és nincs bennem rémület, csak csodálkozás.
Soha többé nem jártam Pancsován. A csavargás és a kiszámíthatatlan történelem olyan városokba sodort, ahol más folyók és gödrök mutatták meg a mélység káprázatát. Lett viszont egy barátom, aki egész életét ebben a dél-bánsági városkában töltötte, bár elismert művészként a Föld akármelyik helyén élhetne. Zograf, a szerb képregény-rajzoló, akivel fürdőzésem után 35 évvel, 1997-ben ismerkedtünk meg, később ezt mesélte nekem: Kimentem az erkélyre megnézni, hogyan ünneplik nálunk a háború végét: néhányan a levegőbe lövöldöztek, a légelhárító tüzérség kezelői tüzet nyitottak, valami kölykök a Rape Me-t énekelték a Nirvanától… És eközben szakadatlanul égett, házmagasságnyi lángokkal a két napja lebombázott kőolaj-finomító… A szél a kormos füstöt a Duna felé fújta, és a víz elvitte tőlünk az édeskés szagot, idegen országok felé, csak a fojtogató keserűség maradt a szívünkben.
