Mihail Gorbacsov is úgy került be a történelembe, mint Kolumbusz: tévedésből. George Will, a Washington Post veterán publicistája hasonlította őt az Indiába induló ám Amerikát felfedező hajóshoz, mert hát dehogyis akarta ő szétverni a Szovjetuniót vagy a „szocialista tábort”, a vége mégis az lett, hogy egy sor nép megszabadult a birodalmi igától és visszanyerte önrendelkezési jogát, emberöltőnyi időre szünetelt a hidegháború és enyhült az atomháborús fenyegetés. Ezért méltán kapott 1990-ben Nobel békedíjat, még ha pont abban az időben odahaza véres zavargások is törtek ki Kazahsztántól a Kaukázuson át a Baltikumig.
A britekkel is jól kijött
Gorbacsov egy olyan ember, akivel "lehetséges egyezségre jutni" - ezt azóta szálloigévé vált jellemzést adta Margaret Thatcher 1984 decemberében az egy évvel később Szovjetunió élére került politikusról. Gorbacsov Chequersben, a brit kormányfők vidéki hivatali rezidenciáján kereste fel Thatchert, aki ötórás megbeszélés végeztével jutott erre a felismerésre, melyet nyomban tovább is adott legfőbb ideológiai bizalmasának, Ronald Reagan amerikai elnöknek. A brit vezető már megérkezése előtt nagyra tartotta Gorbacsovot, aki 1984-ben a SZKP hierarchiájában a második helyet foglalta el, később pedig "világpolitikai potentát legsikeresebb külföldi látogatásaként" könyvelte el az alkalmat. Egyetlen brit kormányfő sem találkozott annyit szovjet vezetővel, mint a "Vasladynek" Gorbacsovval. Thatcher párbeszédre irányuló erőfeszítéseinek a megkoronázása a hidegháború befejezése, a berlini fal leomlása és a közép-kelet-európai demokráciák megerősödése volt, melyek most Vlagyimir Putyin ukrajnai háborújával ismét veszélybe kerültek. (R.H.V.)
A moszkvai Központi Kórházban kedden este hosszú vesebetegség után 91 évesen elhunyt Mihail Gorbacsov legfeljebb csak részben tehetett arról, ami a 80-as évek második felében történt. Ezer sebből vérző, lényegében halálra ítélt Szovjetuniót örökölt. Mire a "múmiák", Leonyid Brezsnyev, Jurij Andropov és Konsztantyin Csernyenko után hatalomra került – a politikai bizottság egy része még akkor is megpróbálta helyette a moszkvai párttitkár Viktor Grisint előre tolni –, a helyzet tragikussá vált. A boltokban általános volt az áruhiány, az alacsony olajár, a Nyugattal folytatott fegyverkezési verseny és az afganisztáni háború bedöntötte a gazdaságot. Két választása volt: a reform vagy a politikai terror. Az előbbi mellett döntött, de már késő volt és nem is jól nyúlt hozzá: a politikával kezdte. Neveltetése megakadályozta a dogmák sutba dobását, szó sem lehetett például a termőföldek magántulajdonba adásáról. A politikai felépítményt megrendítette a reform – a gazdaság viszont maradt a régi, siralmas állapotában. Elkerülhetetlen volt a robbanás.
Pedig kivételesen értelmes ember volt, akinek természetes intelligenciája nagy fokú empátiával párosult. A szovjet berendezkedés javára írandó a társadalmi mobilitás: már kamaszkorában észrevették a sztavropoli parasztfiú tehetségét. Kombájnosként szerzett érdemeiért tizenkilenc évesen kitüntették a Munka Vörös Zászló érdemrendjével, kiemelték és elküldték jogot tanulni a moszkvai Lomonoszov Egyetemre. Jól tanult – és itt ismerte meg későbbi feleségét, Raisza Tyitarenkót, aki aztán nem kisebb szenzációt keltett Nyugaton, mint maga Gorbacsov. Sztavropolba hazatérve ügyészként kapott állást, de tíz nap után átkéredzkedett a Komszomolhoz. Innen egyenes út vezetett a határkerület (megye) párttitkárságáig. A 60-as évek második felében Moszkvában is felfigyeltek rá – Andropov pártfogoltjának számított, de a külügyminiszter Andrej Gromiko és az ideológiáért felelős Mihail Szuszlov is kedvelte. 1978-ban lett a párt központi bizottságának titkára, ekkor költözött családostól a fővárosba.
1985-ben, 54 évesen lett a kommunista párt főtitkára. A reformokhoz az utolsó lökést az 1986-os csernobili baleset körüli balfogások adták. Elsőként a „gyorsítást” hangoztatta, felismerve, hogy a dolgok nem mehetnek tovább a régi mederben. A „glásznoszty” azt jelentette, hogy a gondokról nyíltan kell beszélni, a „peresztrojka”, az átépítés pedig a demokrácia és a piacgazdaság elemeit lett volna hivatott apránként bevezetni. Ez azonban már nem tudott kibontakozni, az emberek annyit értettek meg az egészből, hogy a dolgokon változtatni kell – de ezt maguktól is tudták, mert az üzletekben már alig volt élelmiszer. Az sem használt a népszerűségének, hogy kemény alkoholellenes kampányt folytatott. 1990-ben államfő is lett, de addigra már erős ellenzéke alakult ki. A párt keményvonalasai 1991-ben puccsot kíséreltek meg ellene, amit a Moszkva élén álló Borisz Jelcin segítségével vert vissza, ám pozíciójának megrendülése mindenki előtt nyilvánvalóvá vált. Hiába ellenezte, a tagköztársaságok vezetői „kiszervezték” alóla az országot és feloszlatták a Szovjetuniót. Egy későbbi interjúban azt mondta, hogy ’91 nyarán nem lett volna szabad szabadságra mennie a Krímbe és pozícióban hagynia Jelcint. Hibának nevezte a párt és a tagköztársasági rendszer reformjának elmaradását és azt, hogy az áruhiány enyhítésére nem vett fel 10-15 milliárd dollárnyi külső hitelt.
Hatalma alatt belföldön több helyen is bevetették a karhatalmat a lakosság ellen, ami halálos áldozatokkal járt, de alapjában ellenezte az erőszakot és ezt érvényesítette a külső szövetségesekkel kapcsolatban is. A magyar- és lengyelországi demokratizálódás is ezzel vált lehetővé, mint ahogyan a német egység helyreállítása is ennek a politikának köszönhető. A szovjet hadsereg elhagyta Kelet- és Közép-Európát, amiért ezek az országok nem lehetnek elég hálásak Mihail Gorbacsovnak.
Más kérdés, hogy ebből milyen következtetéseket vont le az összeomlást Drezdában fiatal KGB-tisztként megélő Vlagyimir Putyin vagy éppen a pekingi vezetés. A tanulság számukra alighanem az, hogy a politikai elit a demokrácia nélküli piacgazdasággal tudja tartóssá tenni a hatalmát. Gorbacsov, aki haláláig baloldali, legfeljebb kommunista helyett szociáldemokrata maradt, ezzel nem értett egyet. Ahogy az Ukrajna elleni háborúval sem, de Putyin már évek óta nem vette fel neki a telefont.
