December végéig Szegeden járva kár lenne kihagyni a Móra Ferenc Múzeum Cowboyok és indiánok – a legendás vadnyugat című kiállítását. Egy gigászi totemoszlop ékelődik a Roosevelt téren álló patinás épület klasszikus pillérei közé: gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt élményt nyújt a vadnyugati felfedezőút, melynek törzsanyaga egyenesen az Egyesült Államokból, az Oklahomai Cowboy és Western Örökség Múzeumból érkezett. A tárlat részletessége mellett témakezelése miatt figyelemreméltó: egyfajta „magyarításként” a cowboyokat a gulyásokkal, a banditákat pedig a betyárokkal hasonlítja össze, az amerikai őslakók esetén pedig több, mint adott a XX. század első felétől jelen lévő szubkulturális jelenségről, az „indiánozásról” beszélni.
Összevont kultúrák
A szegedi múzeum tágas, magas termeiben a klasszikus elemek – a vitrin mögé zárt műtárgyak és felöltöztetett bábuk – mellet nagyon élő, látványos és igényes megoldásokkal repít minket a tengerentúlra. Az amerikai cowboyok és a magyar gulyások összehasonlításakor például óriási ábrán szemlélteti: a két foglalkozás felszerelése szinte egyazon elemekből áll. Egy teremben található a lajbi, a western mellény, a karikásostor és a lasszó, a csappantyús pisztoly és a colt. A gyűjtemény egyik legszebb darabja egy, az oklahomai múzeumból származó, csodálatos díszítésű nyereg. Bár hazánkban ma is láthatunk ostorpattogtatós hortobágyi lovasbemutatót, a vadnyugaton sokkal korábban, már a XX. század elején megjelent a vadnyugati show. Állattenyésztési kiállításokból nőtte ki magát, gyakorlatilag a mezőgazdasági munka vált showműsorrá, így alakultak ki a különböző számok: ökördöntés, lasszóvetés, rodeó. A mutatványokról korabeli felvételek is születtek, melyek a kiállításon is megtekinthetők. A vadnyugati show klasszikus alakja Buffalo Bill, aki bölényvadászattal szerzett magának nevet. Buffalo Bill hatalmas csapata cowboyokból, tehenészlányokból és indiánokból állt, turnéjához egy időre még Ülő Bika sziú törzsfőnök is csatlakozott. A kivételes tehetségű showman nagyban hozzájárult a vadnyugati kultúra megismertetéséhez. Több turnéja is állomásozott Európában, köztük Budapesten és Szegeden is. Az indiánmánia későbbi fontos alakja, Baktay Ervin még kamaszként, 1906-ban láthatta hazánkban a világhírű vadnyugati cirkuszt.
A banditák és a magyar lovas betyárok életét is összehasonlítja a tárlat. Eszembe jut, hogy gyermekkoromban a Szegénylegények pár képsorát látva úgy emlékeztem rá mint „a magyar westernfilmre”. A párhuzam értelemszerű, más nép kultúrájában is megjelenik a lovas útonálló, akikből nem egyszer népi ikon válik, ilyen az USA-ban Jesse James vagy Butch Cassidy, nálunk pedig Rózsa Sándor és Sobri Jóska. Mindkét kontinensen vérdíjat tűztek ki a bűnöző fejére, az ezekről szóló hirdetések is szerepelnek a tárlaton. Kiderül azonban, hogy a westernekből ismert WANTED feliratot csak a hollywoodi filmesek használták, a hirdetéseken eredetileg REWARD, tehát „jutalom” felirat állt. A bűnözés nyomán újabb munkakörök alakultak ki, a bírósági engedéllyel végzett fejvadászatra például ügynökségek épültek, így jött létre az első amerikai nyomozóügynökség, a Pinkerton.
A szabadságszimbólumok mindennapjai
Bár névről sok bennszülött törzset ismerünk – irokéz, sziú, apacs, mohikán – a köztük lévő különbséget aligha. A kiállítás erről igazán részletes képet ad, térképen jelöli a törzsek egykori táborhelyét viseleteket is társítva az adott néphez. A leírás kitér a színhasználatra, az öltözékek változataira. Az indiánok terme is nagyon gazdag műtárgyakban, eredeti gyermekhordozó, késtartó, fejdísz vagy ezek pontos másolata tekinthető meg. A póni-gyöngyökkel gyönyörűen díszített bölénybőr ruhákért önmagában megéri megnézni a kiálltást. A törzsek különbözőségét fokozza, hogy Amerikában 6 nyelvcsaládra oszlik az őslakosok nyelve, ami összesen több száz törzsi nyelvet feltételez. Az indiánok által használt jelbeszéd is azért volt fontos, mert az izolált nyelveik miatt nem értették egymást. Fényképek és filmfelvételek mutatják be a törzseket: elképesztő az a fegyelmezett szikárság, melyet a törzstagokról készült fotók örökítettek meg. A dagerrotípia korában, persze csakis mozdulatlanul pózolhatott a fotóalany, a felvételeken szereplő indiánarcokból mégis valami ennél is erősebb megingathatatlanság sugárzik. A szokásaikat bemutató rész – mivel a békepipáról, skalpról, nyomkeresésről a legtöbben hallottak már – igyekszik elmélyíteni felszínes tudásunkat. Többet szerepelnek maguk az őslakosok, ugyanis Karl May óta a legtöbb gyerek elgondolkodott már az indiánléten. A szegedi kiállítás irodalmi vonatkozásokat vizsgáló része felhasználja a Petőfi Irodalmi Múzeum tavalyi „Rézbőrű volt az alkony” – A magyar indiánozás nyomában kiállítását, melyről korábban írt lapunk. Itt megismerkedhetünk a már említett Baktay Ervinnel azaz Heverő Bölénnyel, aki az első indiántábort szervezte hazánkban 1931-ben, a Dunakanyarban. Heverő Bölény rajongását Xántus Jánosnak köszönhette. A Xántus János Levelei Éjszakamerikából című kötet részletesen számolt be az indiánok világáról a XIX. század második felében. Xántus, a nagy utazó az 1848-49-es szabadságharc után ment ki Amerikába. A szóbeszéd úgy tartja, róla mintázta Old Shatterhand alakját Karl May, igaz vagy nem, Xántus János írásai nyomán szép lassan megszületett a hazai indiánromantika, amely Karl May és James Fenimore Cooper regényei nyomán teljesedett ki. Az elnyomott őslakók világa, küzdelmeik, természetközeliségük vonzó volt a kor embere számára.
Tolldíszekkel a rendszer ellen
Generációk életét határozta meg az indiánregények reneszánsza. A PIM kiállítása egy szinte teljesen elfeledett magyar indiánművet elevenít fel, A sziklás hegyek varázslóját. A könyvet Fehér Szarvas, tehát Borvendég Deszkáss Sándor írta, akit később 1963-ban mint törzsfőnököt tartóztatnak le. Heverő Bölénynek köszönhetően a 30-as és 40-es években rendszeresen szerveztek indiántáborokat Magyarországon, ez a tevékenység viszont a kommunizmus idején egyenlővé vált a politikai véleménynyilvánítással. A Belügyminisztérium „Indiánok” fedőnév alatt vizsgálta a jelenséget, ez vezetett az 1963-as ügyhöz. Az indiánszerző amnesztiát kapott, de vallomást tett: soha nem járt Amerikában, művei kitalációk. Kószáló Éji Sas (Wiesler József) már nem volt ilyen szerencsés, a kiállításon szereplő videóban beszél esetéről: 1949-ben egészen a recski munkatáborig vitte hobbija. Könnyedebb vizekre evezve végül szó esik a leghíresebb magyar törzsfőnökről, Cseh Tamásról. A 2009-ben elhunyt énekes több korcsoport számára meghatározó jelenség, a legtöbben az általa is szervezett bakonybéli tábort ismerik. Füst-a-Szemében a legnagyobb indiánunk, első tipijét és tomahawkját is megtekinthetjük a múzeumban, ahogy nyilván a westernfilmekre is külön terem jut. A történeti, néprajzi, társadalmi, irodalmi és popkulturális aspektusok mellett zárásként még a múzeumpedagógiára is marad idő: jelnyelvvel kell pótolni A sziklás hegyek varázslója szövegét. Talán ez határozza meg legjobban a szegedi tárlat adta élményt: pontos, részletes, mégis tele van gyermeki bájjal.
