Gesztus

A magyar miniszterelnöktől, bárki legyen, elvárható volt, hogy részt vegyen Mihail Gorbacsov temetésén. Akkor is, ha háború van, akkor is, ha ő az egyetlen külföldi vezető, aki személyesen rótta le kegyeletét. A többieknek a lelkük rajta, hogy szemükben az elhunyt történelmi szerepét elhomályosította a napi politika, de Gorbacsov nélkül ma valószínűleg egyikük sem állhatna szuverén államok élén – vagy ha mégis, akkor azt nagy véráldozat előzte volna meg. A békés átmenetért kijárt egy szál virág.

Még elegánsabb lett volna, ha Orbán Viktor az ügyben irreveláns Deutsch Tamás és Schmidt Mária helyett a rendszerváltás kormányfőjét, Németh Miklóst kéri fel, hogy kísérje el, netán a nemzet egységének ritka jelképeként az Országgyűlés ellenzéki alelnökét hívja magával Moszkvába. Akkor még félreérthetetlenebb lehetett volna, hogy a tisztelgés nem a furcsán szoros kétoldalú kapcsolatoknak szól, hanem valóban egy kiemelkedő államférfi temetésének. Németh Miklóssal ráadásul meg is beszélhették volna, hogy mikor állapodott meg Gorbacsovval a szovjet csapatok kivonásáról – még azelőtt, hogy azt Orbán követelte volna a politikai karrierjét elindító, híres beszédben, 1989 júniusában.

Szombaton, amikor a magyar kormányfő fejet hajtott a koporsónál, az orosz hatóságok kiemeltek öt embert a Szakszervezetek Háza előtt kígyózó sorból. Hárman a háborút ellenző kitűzőt viseltek, egy szót emelt értük, az ötödik pedig hangos megjegyzést mert tenni a rendőrökre. A díszvendég nem volt ennyire bátor, pedig diplomáciai mentessége birtokában megtehette volna, hogy végre az illetékes helyen, Moszkvában emel szót a háború befejezéséért. Azt is, hogy legalább utólag, a híreket olvasva az előállítottak védelmére kel. Vagy ha ő nem, hát legalább Deutsch, annak emlékére, hogy egyszer régen őt vitték el a prágai rendőrök.

Reméljük, utólag nem fog kiderülni, hogy Orbán kétes célra is felhasználta a moszkvai utat, például egy kis smúzolásra a szalonképtelen rezsim képviselőivel. Az beárnyékolná az amúgy méltánylandó gesztust.