film;fesztivál;Velence;2022;

Sztárok vonzásában – Martin McDonagh legújabb filmje a rendező eddigi legszomorúbb műve fantasztikus alakításokkal, Olivia Wilde filmje azonban jelentős tévedés

„Hol tartja az Oscar-díját?” – kérdezem. „A klotyón” – jött a válasz. Ezt a poénkodást Martin McDonagh-gal sikerült összehozni, lapunknak adott interjúja után, amikor már csak beszélgettünk és ő arról kérdezett engem, hogy A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) című filmje mellett melyik film tetszett még a versenyből.

Persze, ez is humor volt a részéről, mert pontosan tudja, hogy sem ő, sem az interjú helyzetben lévő sajtómunkás nem beszélgethet erről az Arany Oroszlán talán legnagyobb várományosával.

A tengerentúli sajtóban nagy mondás lett, hogy McDonagh „nem csinált ilyen jó filmet az In Bruges (Erőszakik) óta”, ami nem túlságosan fair, mert hát időközben ott volt például A három óriásplakát Ebbing határában, hogy csak egy filmet említsek a sok közül. Mindemellett az is tény, hogy A sziget szellemei az életmű legszomorúbb alkotása és McDonagh stílusához képest a legkevésbé van tele dialógusokkal, hiszen eddig elképzelhetetlen volt, hogy negyedórán keresztül ne beszéljenek a karakterei. Ráadásul ezek letaglózó percek a mű zárójelenetében láthatók, azaz néma katarzissal zárul az új film, amelynek cselekménye rém egyszerű: egy Isten háta mögötti írországi szigeten Pádraic Súilleabháin (Colin Farrel) azzal szembesül, hogy hiába megy át legjobb barátjához, Colm Doherty-hez (Brendal Gleeson), az nem nyit neki ajtót, később pedig a kocsmában is kerüli a társaságát. Pádraic nem érti, hogy mi történt, miért ez a durva elzárkózás, amikor Colm közli, hogy egyszerűen nem kedveli őt már és nyomatékosan megkéri, hogy soha többé ne beszéljen hozzá. Ez pedig elindítja a szigeten élő két férfi konfliktusát, hiszen mindketten önző módon ragaszkodnak az akaratukhoz: az egyik azt akarja, hogy beszélhessen a másikhoz, míg a másik csöndet követel. Természetesen a folyamatok indirekt reakciókat is szülnek, ami kihat az egész mikroközösségre. Persze, ezt az egészet nem lenne szabad ilyen egyszerűen kezelni, de amíg nem játsszák a filmet a magyar mozik (mert bizony fogják), addig el kell nekem hinni, hogy hiába részletezném, hogy amit látunk, mindamellett, hogy nagyon humoros, elkésztően mély. Így hát azt tudom elmondani, hogy Colin Farrell életében nem volt ilyen pontos, érzékeny és árnyalt a mozivásznon, és a mindig jó Brendan Gleeson most is újabb lépést tett az érthetetlenül tökéletes alakítás definiálása felé. Nem bánnám, ha náluk landolnának komoly elismerések.

Ha a velencei pezsgésről beszélünk, akkor érdemes tudni: sokkal lazább eseményről van szó, mint mondjuk a cannes-i fesztivál, ahol manapság már nagyon sok energiát fordítanak arra, hogy a sztárok nehogy érintkezzenek az emberekkel. Ezzel ellenétben, ha besétálunk az Excelsior szállóba, akkor garantáltan össze fogunk futni valakivel. Nekem sikerült Patricia Clarksont megcsodálni a zöld esélyi ruhájában a Monica című filmje premierje előtt, Shia LaBeouf feleségével, Mia Gothtal úgy mászkál fel-alá az utcán és a fesztiválpalotában, mintha csak civilek lennének. Minap pedig majdnem összeütköztünk Tilda Swintonnal, akkora elánnal fogyasztotta a fagylaltját. Mindazonáltal a cinikus kritikus megjegyezheti, hogy nincs lassan fesztivál Tilda Swinton nélkül – Velencébe most gyakori partnerével, Joanna Hogg rendezővel készített közös művel érkezett, Az örök anyával (The Eternal Daughter). Ez a bizarr kísértettörténet hű a rendező nem mindennapi tempó és atmoszféra építéséhez, lassú, ám a nézőt behálózó művet kapunk. Tilda Swinton alakítja a filmrendezőt, aki idősebb anyjával – szintén Tilda Swinton – egy vidéki kastélyba érkezik, amely egy nem túl forgalmas hotel. Mint kiderül, az épület egykor a családé volt, jönnek a múltbéli valós (?) karakterek, hogy aztán a film végén a pszichózissal is felérő befejezést megkapjuk. Érdekes Joanna Hogg filmje, mert mindenféle harsányság és hatásvadászat nélkül tud emlékezetes lenni.

Ám ha már szóba hoztuk a csillogást, már a fesztivál előtt hisztéria kísérte Olivia Wilde színésznő második rendezését a Don’t Worry Darlingot (Nincs baj, drágám). A rendezvény minden napjára jutott egy kis adalék. LaBeouf például beszólt Wilde-nak, hogy őt bizony nem rúgta ki a rendező, erről videóüzeneteket és e-maileket mutatott bizonyítékként. Azután következett, hogy Wilde viszonyba keveredett a LaBeoufot a szerepben váltó Harry Stylesszal, emiatt teljesen kiesett a kezéből az irányítás, és amikor megjelent a férje, Jason Sudeikis a két gyerekkel, akkor arra kért mindenkit, hogy hazudjon és falazzon neki. A kiszivárgott történet valószínűségét jelzi, hogy a Warner megerősítette, hogy semmilyen interjút nem adnak majd Velencében, csak egy sajtótájékoztató lesz, ahová nem fog odaérni a főszereplő Florence Pugh, mert csak utána száll le a Budapestről érkező repülője. (Csak a tények kedvéért, a sajtótájékoztatón minden kényes kérdést „lekevertek”, mert nem a filmről szóltak.)

És valóban, mi is ez a film? Egy Black Mirror stílusú disztópia a várható csavarral. Hőse, Alice (Pugh) afféle áloméletet él az 1950-es évek Amerikájában, ahol a legnagyobb gondja, hogy vigye a háztartást és teljesítse a hitvesi kötelességét. Aztán egyszer csak az egyik kertvárosi szomszéd felesége elkezdni azt állítani, hogy mindez csak látszat és hazugság. Miután a nő megöli magát, Alice is elkezd kételkedni és elkezdi keresni a kisvárosi lét határait – a szó fizikai értelmében. Pugh olykor egészen kimagasló, máskor tanácstalanul pislog egy-egy jelenetben – ő mint főszereplő 700 ezer dollárt kapott, Styles mellékszereplőként 2,1 milliót, amin nyilván ki volt akadva –, a gonosznak beállított Frank, Chris Pine alakításában túlmegy a karikatúrán (amikor az értelmetlen és gonosz tónusú dialógusait zavarba ejtően túljátssza), ám az Alice férjét alakító Styles minden egyes jelenetében az a kérdés üldözött, hogy vajon miért akar ő filmben szerepelni? Bántóan gyenge, amit nyújt, pedig a vágástechnikával igyekeztek ezt palástolni, igaz azok az akciójeleneteknél nem működnek. De hát a tény az tény: az, hogy a vörös szőnyegen végig vonult, kellemetlen mennyiségű tömeget vonzott a Lidóra. Pedig időközben ment egy érzékeny japán film is a szerelem sokkal nagyobb volumenű őrültségeiről. Ígérem, legközelebb arról is tudósítok.