A paksi mór

Süli János személyében már a második elvitathatatlan hozzáértésű „belsős” szakember távozik a paksi bővítés parancsnoki posztjáról. Ha azt vesszük, hogy nyolc éve írták alá a szerződést az oroszokkal, nem is tűnik soknak. Ám onnan nézve, hogy mi történt a szóban forgó nyolc év alatt (ami magát az atomerőmű-építést illeti, konkrétan semmi), és hogy egyébként mennyi professzionalista van a politikusokat és járadékvadászokat mágnesként vonzó beruházási terv környékén, a veszteséglista különösen hosszú.

Ez egy szűk szakma, és a tagja, ha éppen nem hivatalos minőségben beszélnek, nem rejtik véka alá a véleményüket. Süli lelépésének (egyik) oka ugyanaz, ami anno elődje, Aszódi Attila esetében is volt: az eleve rossz csillagzat alatt született, orosz-magyar relációban erős érdek-aszimmetriát mutató, geopolitikai és korrupciós kockázatokkal sűrűn átszőtt projekt nem tartható működésben – sőt a működés látszata sem őrizhető meg – a nukleáris biztonság, a szakszerűség és a pénzügyi racionalitás terén tett súlyos engedmények nélkül. Aszódi a menesztése után virágnyelven célzott is rá, hogy elértek a kompromisszumkészsége határaiig. Süli ilyesmiről (még) nem beszélt – nem is volt rá ideje, meg aztán előrelátóan lakatot tettek a szájára a frakciótagsággal, aminek a hiányát elődje esetében legfeljebb a lojalitás pótolja ideig-óráig. De az a tény, hogy a bővítés szakmai felügyeletéért felelős államtitkár közvetlenül két nagyon vitatott tartalmú és alátámasztottságú engedély Szijjártó Péter (azaz Süli felettese) által kierőszakolt kiadása után veszi a kalapját, nem is feltétlenül igényel bővebb kommentárt. Mi, adófizetők is elegendő ha annyit megjegyzünk: nyolc esztendővel a Putyin-Orbán paktum szignózása és a magyar történelem legdrágább beruházásának elindítása, valamint fél évvel az energiabiztonságot és az orosz kapcsolatot radikálisan átértékelő ukrajnai háború kitörése után nincs olyan, a nukleáris szakmában autentikusnak elfogadott irányító, aki a nevét/arcát adná ehhez a kalandhoz.