Az egész világ gyászolja a 96 éves korában, 71 év uralkodás után elhunyt II. Erzsébet angol királynőt. Egy korszak most lezárult, ezért érdemes számba venni, mit jelent a monarchia ma, és azon belül a brit monarchia – többek között nekünk, magyaroknak.
Őszinte vallomással kell kezdenem. Soha nem kedveltem azt a módot, ahogyan az angolok hajlamosak voltak önzően, hányavetin elintézni a világot, magukat és a híres Nemzetközösséget helyezve mindennek a középpontjába. Úgyszintén inkább taszít a Magyarországon, különösen jobboldali, konzervatív, konzervatív-liberális körökben tapasztalható, olykor még liberálisok által is érthetetlenül gyakorolt royalizmus, a brit monarchia – tehát nem a monarchia mint államforma maga, hanem kifejezetten a brit változat – iránti ájult csodálat.
De megértő vagyok, több szempontból. Egyrészt - tetszik vagy sem - a brit monarchia iránti hazai érdeklődés egyenes következménye a reformkor óta létező angolbarátságnak. Széchenyi óta hagyományosan a magyar elit – értelemszerűen a német orientációs időszakokat és persze a szovjetizált rendszert leszámítva – anglofil. Ebben – és a legtöbb gyakorlatias dologban – Széchenyi és Kossuth mélyen egyetértettek, ha jó magyar értelmiségi és politikus szokás szerint nem tudtak is róla. Sőt, már a Rákóczi-szabadságharc idején kimutathatóak ennek az anglofil attitűdnek a jelei a magyar közéletben.
A magyar politikai elit mindig előszeretettel hasonlította a magyar közjogi rendszert az angolhoz, és ebben az analógiában kifejeződött a Habsburg-abszolutizmussal és erős központosítással szembeni őszinte ellenérzés. Közhely, hogy az 1688-89-es „dicsőséges forradalom” óta Anglia mentes maradt az erős belső megrázkódtatásoktól. Ami így ebben a formában persze nem igaz, mert mintha jakobita felkelések, ír és skót szeparatizmus, peterlooi vérengzés, chartizmus is lett volna, mintha Fielding, Dickens és Eric Knight regényei kissé árnyalnák a képet, de erről majd máskor.
A lényeg, hogy a magyar elit számára az alkotmányosságára, történeti alkotmányára (ld. Magna Charta és Aranybulla párhuzamba állítása), megyerendszerére (grófság=vármegye!) büszke Anglia mindig világítótorony volt. Annak jelképe, hogy lehet stabil politikai rendszert működtetni egy jóságos (értsd: a törvényeket nem átlépő), a parlament jogait tiszteletben tartó király(nő) alatt, a Habsburgok, Hohenzollernek és Romanovok abszolutizmusa, a II. József- és Nagy Frigyes-féle hidegen racionális, felvilágosult „zsarnokságok” nélkül. A konzervatív és liberális elitcsoportok számára Anglia jelentette a mintát arra az országra, amelyben a vidéki gentleman jóságosan intézi a bérlők ügyeit, és nem a franciás meg német pedantériájú hivatalnokok dirigálnak a minisztériumokból.
A magyarok a mintakövetést ebben az alkotmányos, majd később parlamentáris monarchiában találták meg. Innen jön a magyar értelmiség visszatérő félelme a túl gyors haladástól, a történelmi ugrásoktól. Elég idézni egy szocialistát. Malasits Géza szociáldemokrata munkáspolitikus, aki éveket töltött Angliában, azt írta, hogy „az angol mindenben a gyakorlatiasat keresi”, és szembeállította az angol munkásmozgalom „gyakorlatiasságát” a német szocializmus pedantériájával. Hiszen a brit monarchia arra volt példa – szemben a franciával –, hogy a lassú történelmi mozgások biztosabb léptekhez vezetnek és stabilabb rendszert eredményeznek, olyat, amelyben a nemesség (a gentleman) a polgársággal szövetkezve megőrizheti a hagyományokat. Hogy sok angol, főleg a munkásságban, még több skót, walesi meg ír, nem beszélve a gyarmatosított népekről megirigyelte volna a kontinentális gyors mozgást, arról sokáig nem tudtak idehaza. A szomszéd angolkertje mindig zöldebb. Az angol- és franciakert egyaránt lehet barátságos és nyomasztó. II. Erzsébet sokat tett, hogy barátságos legyen az angolkert, lenyesve sok szúrós tövist a bozótról, amelyet a történelem otthagyott.
A másik tényező a brit királyi család meseszerűsége. II. Erzsébetet és családját a televízió emberközelbe hozta. Azok számára is ismerősök voltak, akik nem éltek Angliában, soha nem is tanultak angolul, vagy hűvösen viszonyulnak Angliához. Már az 1952-es koronázás is olyan esemény volt, amelyet emberek százezrei követhettek nyomon. A Diana-ügy sem rontott a monarchia renoméján, sőt furcsa módon még segített is a monarchiának: sokan őszintén sajnálták II. Erzsébetet amiatt, hogy fia, a trónörökös és Diana Spencer házassága elromlott. Emberi dráma volt, amely a britek és a világ figyelmét a szegény, békítő szándékú királynő felé fordította. Utóbb Harry és Meghan eltávolodása a királyi családtól volt az az esemény, amely a távoli uralkodócsaládot közel hozta az átlagemberek háztartásához. Hiszen mely családban ne volnának időnként perpatvarok?
A királyi család élete úgy játszódott a színen, mint az esti szappanopera. Itt is volt árulás, féltékenység, naivitás, voltak olyanok, akiknek szurkolni lehetett, és voltak, akiket ellenszenvesnek lehetett tartani. Mintha a Dallas, a Barátok közt vagy a Guldenburgok öröksége szereplői játszottak volna királyi díszben és külsőségek között. II. Erzsébet egy személyben volt Ellie Ewing, Magdi anyus és Christine von Guldenburg grófnő: a családot és háztartást összetartó matróna, aki csípős nyelvvel odavág a rendetlenkedő családtagoknak, akik egymást marják, de az asztalfő felől érkező hangra összekapják magukat.
Ám a brit monarchia élete még izgalmasabb, mint a szappanoperák hőseié, hiszen itt a személyek nem szerepet játszottak. Pontosabban: eljátsszák ugyan a királyi családban nekik rendelt szerepet, de aközben élnek! Nem véletlen, hogy a Netflixen futó, II. Erzsébet életéről szóló Crown sorozat oly sikeres lett. Kétségtelenül a svéd vagy a dán királyi dinasztia élete, nem beszélve a norvégról, jóval csendesebben folydogált. Időnként egy-egy szerelmi házasság ott is megmelegítette az alattvalói szíveket, egy-egy szexbotrány borzolta a kedélyeket, de alapvetően csöndes, szürke skandináv unalomban teltek a királyi famíliák évei. Ott is nyilván voltak drámák, ám azokba nem láthattuk bele, talán a svéd, dán, norvég állampolgár sem.
És visszatérve a kiindulóponthoz: a nyelvi közösség és a kulturális kapcsolat is befolyásolja az érdeklődést. Az angol világnyelv, az angol és az angolszász alapokon nyugvó amerikai kultúra egy közös kulturális kódot teremtett. Amíg ezt nem ütik ki a nyeregből, addig az angol monarchia mindig érdekesebb lesz, mint az összes többi együttvéve.
S végül feltehetjük a kérdést mindezek után: mi lesz a monarchia sorsa Nagy-Britanniában? A válasz valószínűleg éppoly közhelyes, mint maga a kérdésfeltevés. Nem valószínű, hogy bármi megrengetné a stabil közjogi rendszert, amely valóban nagyfokú alkalmazkodóképességről tett tanúbizonyságot, noha számos veszély fenyegette. III. Károly népszerűségnek örvend az alattvalói körében. Elmúltak azok az idők, amikor a Diana-ügyben őt és mostani feleségét, Camillát lehetett hibáztatni. Sőt, azóta kiderült, hogy a másik oldal sem volt teljesen ártatlan a házasság megromlásában. Az évek amúgy is elteltek, és Károly kialakította önálló imázsát.
Talán a világnak jót is tesz, hogy egy elkötelezett környezetvédő király ül majd a legtiszteltebb monarchia trónusán. Károly élesen fölemelte szavát amiatt, hogy a Brexit után az angol társadalom nem sietett betölteni a közép- és kelet-európai munkavállalók által kényszerűen elhagyott munkahelyeket, leginkább a mezőgazdasági szektorban. Nem árt, ha egy olyan államfő lesz Nagy-Britanniában és még 14 országban, aki a hagyományt úgy értelmezi, hogy az embernek és a természetnek harmóniában kell élnie egymással, és meg kell becsülni a kétkezi munkát (is).
Mondhatni, egy Károlyra talán a magyar társadalomnak is szüksége lenne, ahogyan szüksége lett volna egy okosan békítő Erzsébetre – ha nem is uralkodóként, de legalább választott politikusként. De hát ahogyan Maurice Druon francia író Elátkozott királyok sorozata óta tudjuk: az emberi közösségek nem döntenek mindig okosabban, mint a gének.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.