- Nemes Márk: Itt. Most. Ez.

Ez itt egy kimunkált produkció helye.
Ez itt nem a 120 és 200 bpm közti szívverés ideje, ez itt az időtúllépésé:
nem az időké, amiken képtelenek vagyunk túllépni, amíg túllépnek rajtunk.
Ez azok helye, akiken képtelen vagyunk túllépni, amíg túllépnek rajtunk.
Ez itt az értéktelenségünk érzetét feledtető olcsó pontok vadászmezeje.
Ez az itt és most csodájáé, nem a mi lesz, ha holnap már nem lesz életé,
mi van, ha már ma sincs életemé, a mi volt, hogy eddig se letté.
Ez 200 másodperc tömény adrenalin a potyasörbe oldva,
mert a jövő slamjére már nem tudnak 3 percig figyelni az emberek,
mert a jövő slammerére már nem fognak 3 órára leülni az emberek,
mert a jövő itt van, és mégis, valahogy sosem jön el.
Ez itt a megérkezés helye lenne pedig, mindazé, amit ígértek nekünk,
a házé, a boldogságé, az önmegvalósulásé, a kivágott esőerdőkből nyomott
hallmark-képeslapokban definiálatlan álló, semmitmondó heppiendeké,
amik soha nem rólunk szóltak.
Ez a beismerés helye. Hülyék vagyunk. Mégiscsak elhittük, hogy rólunk szólnak.
Mégis, mi a fasz bajod van, fasz bajom van, fasz bajunk van?
Hogy mára, ennyire non-stop látva egymást, már túl sokféle szorongás közül választhatunk?
Hogy leblokkolunk a kórlap menüjén, és rábökünk egy depresszió-sajtburira, egy nagykóla-ADHD-ra,
egy klímaszorongó sültkrumplira, és a velük járó műanyag játékra a gyógyszerek helyett?
Vagy csak az, hogy ennyi idősen életemben nem volt egy lepapírozott és kifizetett 8 órás munkám,
te mégis gratulálsz a karrieremnek, a produkciómnak, a választékos beszédemnek.
Igen, igen, tehetséges vagy, hümmögsz, tehetséges, mondod,
PEDIG ha volna fogalmad a tehetségről,
tudnád, hogy az e legszarabb marketingduma az emberiség történelmében:
mintha azt mondanád, hogy belőlem csak dőlnek a szavak, a viccek és fájdalmak,
mintha valami, ami ennyire természetesen és szépen tör fel,
mint tiszta forrás az iszonyú nyomások karsztos gyűrűjéből,
a szennyezett talaj alól, nem szorulna védelemre.
Mintha mindenkinek jutna hátamon egy hajó.
Mintha nem halt volna ki a Sajó.
Míg mi egyre hevesebben legyezgetjük magunkat, míg a klíma kifújja maradék hajunkat.
Ez egy magát távcsőnek álcázó periszkóp kulturális lövészárkainkból,
vagy csak a takaróm alól, az egyre kevésbé hideg-HÁBORÚZÓ külvilágra,
kézművesmagosmustár(gáz)os szendvicsek és ciános fröccsöspoharak
útiköveivel körberakott temetőkbe lát. Semmibe tátó szájakra,
a beszélgetés helyén önmagukat hirdető kortársakra,
akiktől már tudom, már tudom, már tudod, már mind tudjuk,
hogy kurvára semmi sem oldódik meg,
mert tisztábban látni, egyáltalán, látni csupán nem elég!
Ez egy kiállítóterem, nem a tettek mezeje,
ahol bár annyian elférnénk, mégis, a közepére állva
majd megtudod, mi az igazi magány.
Ez a színpad az egyetlen hely, ahol lelkifurka nélkül lehetsz egyedül.
Fekete poénok, nihilista mémek, ízfokozók és gifsűrítmények nélkül.
Ez egy mém a reneszánsz festmény helyén.
Ez egy kifakadás az érvelés helyén
Ez egy popdal az óda helyén.
Ez egy standup az oknyomozó riport helyén.
Ez egy hardcore haiku.
„Bolygónyi nyár és
tél jön. Átmenet nem lesz.
Projekció csak?”
Nem.
Ez a kimerülés.
Ez az elhallgatás a meghallgatás helyén.
Ez a hallgatás. Ez a hallgatásom.
(…)
Ijesztő?
Akkor ne ironizálj.
Akkor ne a kezeid tedd fel.
Hanem kérdéseket.
Mert az idő kifut alólunk.
És egyszercsak állsz majd a fényben, ahogyan egy tömeg néz,
és végre, végre ajkadon a megfejtés,
pont mielőtt –