Ketten vagyunk egy szerepre. Bár talán helyesebb, ha úgy mondom, hogy kettős szereposztással visszük ezt a darabot Dusi életében. Eddig nyelvileg valahogy meg tudtuk oldani: a biológiai apa volt apa-apa, én pedig, a nevelőapa, Zsiga-apa. Az utóbbiból végül lemaradt a Zsiga, így most az apa és apa-apa van forgalomban, ám ez időnként megcserélődik, ami azzal jár, hogy folyton rá kell kérdeznem, hogy most kiről is beszélnek.
Ez a hárombetűs szócska amúgy egy egész világot takar, ami innen nézve egy galaxis, onnan pedig csak kamra. Akkor galaxis, ha egyedül uralkodhat benne az ember, de máris kamrává szűkül, ha kénytelenek vagyunk osztozni rajta. Először a vér szerinti apának okozott nem kevés lelki gondot, amikor megtudta, hogy engem is megillet az apa megszólítás. Meg is próbálta elmagyarázni az akkor még ötéves gyereknek, hogy apából csak egy van, nem lehet kettő, sem három, ilyen a természet és az Úr akarata – de megfelelő anatómiai ismeretek nélkül ez szinte lehetetlen volt. Duska szerepeket lát, és az ő életében ezt a szerepet jobbára én viszem, hiszen én vagyok mellette nap mint nap. Nincs az az anatómia, ami ezen változtathatna.
Annyit viszont elért, hogy azóta a gyerek itthon következetesen Zsigának szólít, az iskolában viszont (vagy másutt) „apukám”-ként emleget. Apa vagyok tehát a hátam mögött. Amikor először voltam fültanúja ennek, mert épp az iskolatársának magyarázta két méterre tőlem, hogy „nálunk apukám olvassa a Harry Pottert esténként, mert ő jobban ki tudja fejezni a hangokat”, az felért egy kitüntetéssel. Ami pedig a hangokat illeti, az csupán annyit tesz, hogy valódi beleéléssel olvasom neki a sztorit, ahol kiáltanak, ott én is emelem a hangom, ahol meg suttognak, én is halkabbra veszem. Dusi ezt roppant élvezi, viszont én lettem így a kizárólagos, udvari olvasó, mert más erre nem veszi a fáradtságot, a gépies felolvasás pedig már nem pálya. Ez nem is lenne baj, de elkezdődött a Bajnokok Ligája, amivel nyáron, a nagy beleélésben még nem kalkuláltam, így a Bayern–Barcelona slágermeccset is bájitaltan órákkal kezdtem a Roxfortban. Csak drukkolni tudok, hogy a világbajnokságig befejezzük a negyedik kötetet. Esélyeimet csökkenti, hogy már az ötödik és a hatodik is megérkezett, de próbálom meggyőzni, hogy azokat jövőre olvassuk, mert nagyobb gyerekeknek szólnak. Igazi varázslat lenne, ha sikerülne.
Én eddig álltam a sarat, és némi kajánsággal fogadtam a vér szerinti apa lelki vívódásait, amíg utol nem ért a féltékenység. Most nekem lenne szükségem pszichológusra, aki megérteti velem, hogy ebben a helyzetben nincs vesztes, csak akkor, ha valaki körömszakadtáig kitart a rögeszméi mellett. De érzelmek terén nem könnyű az osztozkodás, és bizony az apaság is felér egy lobogó, nem szűnő szerelemmel, amelybe csak a legritkább esetben fér bele egy harmadik. Pedig el kell tudni viselni, hogy vele is kézen fogva sétál, az ő nyakába is beleugrik, és ugyanazokat a szavakat suttogja a fülébe. András ráadásul, bár apa, igazából nagypapaként funkcionál, és mivel jóval kevesebbet van vele, mint mi, így rá nem vonatkoznak mindig az otthoni, szigorú szabályok. Így ott lehet csokieső és marcipánból fonhatják a kerítést, ami elapadhatatlan táplálója a gyermeki szeretetnek és ragaszkodásnak. Spenóttal és főzelékkel ezt kicsit nehezebb elérni, az idő viszont – amolyan kishercegesen – nekem dolgozik.
András képes volt túllépni az árnyékán, maga mögött hagyta a sérelmeket, és igazi családtaggá vált. A minap hárman mentünk bowlingozni Bécsben, Dusi igazi kis diplomataként előre megbeszélte velem négyszemközt, hogy így kell majd beírni a gépbe a sorrendet: Dusi, Apa, Zsiga. András nyert, ezzel végképp helyreállt a világ rendje, az anatómiai büszkeség is megkapta a magáét, nekem jó volt a bölcsen csillogó ezüstérem (azért a négy játékból én is behúztam egyet). Az apák között legbüszkébben mégis Duska feszített. Olyan pillanat volt ez, mint a német–francia közös történelemkönyv megszületése: földrészek egyesültek.
Most már csak azon szoktunk nevetni, hogy ha siker koronázza az erőfeszítéseinket, és lesz egy testvére Dusinak, ő vajon hogyan fog szólítani engem? Átveszi-e a bátyjától a zsigázást, ami nagyon is valószínű, és amitől én kikészülök, vagy belátja, hogy nekem két szerepem és három nevem van? És hogy fog reagálni majd arra, amikor Dusi bejelenti, hogy hétvégén apához utazik? Mi lesz, ha majd ő is akar menni? Miért legyen neki csak egy apja, milyen igazságtalanság ez? Pláne ha a másik apaság nem kevés édességgel jár együtt. Dusi mindezen már most harsányan kacag, mintha ez valamilyen bűbáj lenne, ártalmatlan fekete mágia.
Mozaikcsalád, mondja erre a szakirodalom, de a hűvös betűk mögött nagyon sok érzelmi gubanc és csapda áll, amelyet meg kell oldani, ki kell kerülni – néhányba így is belegabalyodsz és nyekkenve bele is zuhansz. De hát nem épp ez a szülőség lényege: beleesni, kikecmeregni, továbbmenni? A sikereket pedig a nyugodt, eseménytelen napokban mérjük, amikor tiszták a szerepek, egyszerű a nyelv és foltmentes a szeretet.
