A rockerséget nem lehet elég korán kezdeni. Amikor idén Duska Billy Idolnak öltözött az iskolai farsangon – fekete bőrdzseki, billis póló, farmer –, akkor a követ már elvetettük, átkelt a rock Rubiconján. Vasárnap pedig mindezt csak megkoronázta, hogy részt vett élete első koncertjén a Budapest Parkban, hiszen a műfaj halandó istene épp ott lépett fel. Délután persze szakadt az eső, de úgy, hogy a bennem szunnyadó kispolgár már azt latolgatta, hogy egy dal sem éri meg a tartós megfázást. Duska persze másként látta. Nagy butaság nem kimenni a koncertre egy kis eső miatt, mondta a nyolcéves, és innen tudtam, hogy nincs visszaút, akkor is ott a helyünk, ha pingvinek sétálnak a körúton. Már egy éve megvettük a jegyeket, de a nyári koncertet maga a mester mondta le egy makacs fertőzés miatt, így csúszott végül szeptemberre és a csapadékosabb időszakra. De hát a rajongásnak ára van.
Nyolcévesen leginkább ABBA szólt az anyámék régi, szalagos magnóján. Akkoriban persze szó sem lehetett arról, hogy élőben is meghallgassuk őket. Ráadásul mire én betöltöttem a tízet, az együttes két párja elvált, és ez végképp megbélyegezte a zenekar sorsát, 1982-ben le is húzták a rolót. Koncertélményt leginkább csak tévéből lehetett szerezni, de az – mint később kiderült – köszönőviszonyban sem volt azzal, amikor élőben kezd el dübörögni egy rockbanda. Billy egyébként a nyolcvanas években nem volt a kedvencem. Egy ideig diszkós voltam, a Modern Talking-os és C. C. Catch-es kitűzőmet ma már letagadom, ekkor viszont Billy Idol túl keménynek számított. Amikor pedig szegecsekkel és bőrkabáttal, az otthon előállított levágott ujjú kesztyűvel átnyergeltem a metálos táborba, akkor meg már túl lágynak. Imádtam, hogy a derék szatmári polgárok értetlen arccal fordultak meg a halálfejjel kidekorált dzsekim mögött. A még vállalható fémláncokat anyám bóvlis fiókjából csentem el (azóta sem merem megnézni az ekkoriban készült fényképeket). A lázadás uniformisát hordtam, még ha ez jobbára kézműves munka is volt.
De a nosztalgia valahogy mindent helyére tesz, mire Duska megérkezett, elég gyakran került a lejátszóba Billy Idol válogatáscédéje, az újabb is, amit kimondottan szerettem. Ez ragadt át a gyerekre. Mert addig szólt otthon a Rebel Yell, amíg mindenki kívülről dúdolta, és innen már egyenes vonal vezetett a vasárnapi koncertig. A hangulatból már a 2-es villamos közönsége is adott némi kóstolót a gyereknek. A mellettünk álló ötven pluszosok pár órával korábban kezdhették el a melegítést, a leglátványosabban tántorgó többször is belefogott a Melletted minden reggel… kezdetű Piramis-dalba, de segítséggel sem jutott messzebbre, viszont kis híján ránk zuhant. Próbáltuk magyarázni a gyereknek, hogy bizonyos szempontból ez is része a koncertek világának, tán még a zenészek sem kakaót kortyolnak ilyen cudar időben. Nagyon mulatságosnak találta, hogy másoknak efféle segédanyagokra van szükségük ahhoz, hogy jól érezzék magukat ilyen jó zenére. Bölcsen bólogattunk a nejemmel, és nagyon örültünk, hogy a bácsi milyen élethűen mutatta meg, hogy a sok alkohol messze nem a színpad elé, hanem a megálló melletti padra tereli az arra fogékonyakat. Énekelni ott is lehet, persze közönség nélkül.
Murphy örök törvényei szerint, mire a helyszínen megvásároltuk az esőkabátot, nagyjából el is zárták odafent a csapokat. Kis szerencsével és némi pofátlansággal találtunk egy olyan helyet, ahonnan a gyerek is láthatta nagyjából a színpadot (még messze nem érte el a küzdőtérhez kellő magasságot), a gyufaskatulya méretűre zsugorodott zenészeket. A kivetítők persze segítettek, meg persze a gyomorban is rezgő basszus, a visító gitárok, a közönséget pásztázó fények.
Amikor a hatvanhat évét is betöltő zenész kijött a színpadra és belecsapott régi nagy slágerébe, a Dancing With Myselfbe, ami egy pattogós rockdal, kicsit megijedtem. Olyan volt, mintha egy elfekvőben rendeznének karaokeversenyt, és már annak is örülnek, ha valaki képes bármilyen hangot kisajtolni magából. De erről bölcsen hallgatunk a nejemmel, meg arról is, hogy nem jó, ha az ember idoljait utoléri az öregség. Aztán lassacskán mégiscsak belemelegedett Billy, aki idén még új dalokat is kiadott (ebből is hozott kettőt), ebben a korban kell némi idő az üzemi hőmérséklethez, és a végére már tűrhetően bólogattunk a White Weddingre. Amikor pedig régi énjét felidézve még a hasát és a mellkasát is megmutatta a nyitott ing mögött (még most is gyúr?), akkor nem kis irigységgel vallottam be, hogy most aláírnám, ha én is így néznék ki a klaviatúra mögött hatvan fölött. Lehet, hogy a rock tényleg konzervál?
Duska szeme ragyogott, bár erősen küzdött a fáradtsággal és a nyirkos hideggel, ebben az órában ugyanis már rég Harry Pottert olvasunk neki az ágyban, de kitartott. A rocker mégsem arról híres, hogy a ráadás előtt hazamegy a jó meleg lakásba. Viszont amikor jóval éjfél után belehanyatlottam bécsi kanapénk puha és száraz kényelmébe, már csak egy másik klasszikusra tudtam gondolni: a csend hangjaira. Gitár és dob nélkül, a sötétség lágy reflektorában.
