;

Népszabadság;Nemzeti Sport;

- Értékőrzés, közszolgálat

A pártsajtó szerint a Népszabadságot hat esztendeje azért kellett bezárni, mert sok év alatt ötmilliárd forintnyi működési veszteséget halmozott fel. Hogy ez az ötmilliárd forint kinek a könyveiben szerepelt, azt azóta sem tudni: a Népszabadság Zrt. utolsó zárómérlege 2,4 milliárd forint eredménytartalékot mutatott, a következő kiadó, az állami pénzekkel kitömött Mediaworks pedig akkoriban sosem volt veszteséges.

Mindenesetre, most a 18 ezres példányszámú Nemzeti Sport „megmentése” ürügyén simán betol az állam néhány milliárdot ugyanabba a Mediaworksbe értékőrzés és közszolgálat címén – miközben ezek a szempontok hat éve föl sem merültek a saját tőkéjéből és székházából frissen kiforgatott, 40 ezres Népszabadság esetében. Pedig az ország vezető közéleti napilapja valóban ellátott értékőrző és közszolgálati feladatokat: hogy mást ne mondjunk, Nádastól Esterházyig mindenki publikált benne, akitől száz év múlva is fognak még olvasni erről a korról. (A Magyar Nemzet anno rendszeresen gyalázta Esterházynak a Népszabadságban megjelent írásait, illetve azok ürügyén magát az írót, majd később fordulatból belerúgott a Népszabadságba, amiért az úgymond nem gyászolta elég méltó módon a nem sokkal a végső lapzárta előtt elhunyt irodalmi nagyságot.)

Mi azonban most nem erről, hanem a Nemzeti Sport ügyéről szeretnénk elmélkedni, megfejtve a talányt, mire gondolhatott a Magyar Közlöny ismeretlen szerzője, amikor közszolgálni és értékőrizni látta a szebb napokat is látott egykori sportlapot. (Ha csak arra nem, hogy a miniszterelnök köztudottan eme sajtótermék fogyasztása közben szereti abszolválni a reggeli – maradjunk szalonképesek – kávézását.) Merthogy mégiscsak három milliárd adóforintunkból vásárolt a magyar állam közvetlen elérést 18 ezer sportrajongóhoz. Szívből örülünk mindig, ha egy nagy múltú újság megmarad, de őszintén szólva ennyi pénzből legalább egy évtizedig elketyegett volna az is, ha minden reggel motoros futár viszi ki az üzenetet – zárt borítékban, mint annak idején a népszabadságosoknak a munkavégzési tilalmat –, hogy mit kell aznap gondolni Magyarország aktuális sport- és egyéb sikereiről.

Amúgy érdemes lenne valamiféle szakmai/nemzeti minimálkonszenzust kialakítani arról, hogy mit is tekintünk a médiában közszolgálatnak. Mert papíron közszolgálati volt a még holtában is sajtóperek sokaságát vesztő, szakmányban hazudozó gazdasági hetilap ugyanúgy, mint egynémely, a Fidesz nagyszerűségét sztárszex-hírekbe csomagolva eladni próbáló bulvárorgánum is – hiszen ezen a címen engedték meg, hogy közpénzből, versenyhatósági vizsgálat nélkül bekebelezze őket a KESMA nevű álhír-fröccsöntő.

Egyébként meg nekem is volt egy korszakom, amikor el sem tudtam képzelni az életet reggelenként az Örs vezér téri aluljáróban az előd Népsport nélkül: úgy a gimnázium első évei tájékán. Csak az ilyesmit jó esetben felnőtt korára kinövi az ember, mielőtt még azon kapná magát, hogy az ország egyre halkabban kuncogó utolsó krajcárjait költi a saját túlhordott hobbijára.