- Szerelem mint morális étvágycsökkentés - Timothée Chalamet és Taylor Russell adott exkluzív interjút a Népszavának

Nem tudom milyenek voltak a húsfogyasztási szokásaik korábban, de a film elkészítése után ugyanolyan gusztusosnak találnak egy szelet véres steak-et, mint korábban?

Timothée Chalamet: Igen, bár az igazat megvallva sosem voltam mennyiségi húsfogyasztó. Persze, értem a kérdés valódi lényegét, jelesül, hogy mennyire tartom etikusnak húson élést, illetve, hogy az erre épülő iparág milyen környezeti károkat okoz a bolygónak. Erre azt tudom mondani, hogy maga az emberi lét veszélyes a Földre. Elvégre mér azzal is ártunk, ha mondjuk megiszunk egy műanyag üvegbe palackozott vizet. Sokszor álmodoztam arról, hogy el kellene mennem felfedezni a világot mondjuk a karibi térségbe, de azzal, ha megjelennék ott, annak tisztaságát veszélyeztetném. Persze Luca Guadagnino Bones and All című filmje egyfajta mágikus realizmus, a benne lévő kannibálok elátkozott teremtmények, megváltásra pedig esélyük sincs. Így a szépséget a szerelemben keresik, ezt látják emberi létük egyetlen pozitívumának. De az utóbbi csak egy törékeny lehetőség és ez igaz a valós életre is: az átkaink sokkal erősebbek, mint a megtisztító pozitív érzelmek.

Taylor Russell: Én úgy tudom, hogy Camille DeAngelis, aki a filmen alapuló regényt írta, vegán és célja volt, hogy elrettentse a világot a túlzott húsevéstől. Ezzel nagyon könnyen tudok azonosulni, mivel hat éve nem ettem semmiféle húst.

Mi volt az a pont, amikor úgy érezték, elvállalnak egy szerepet egy kannibál művész-horrorfilmben?

TC: Számomra a karakterváltozás. Lee, akit alakítok, egy igazi amerikai fenegyerek, aki nagyon sokáig nem gondol bele, hogyan és miért él. Eleinte nem voltam benne biztos, hogy ez nekem való szerep, de amikor magához veszi a szülei által elhagyott Marent és egyre inkább rá kell jönnie, hogy fajta tudatlan naivitás alapján élt és változni kényszerül, már magaménak éreztem az alapanyagot. A film aktuálisabb, mint korábban soha, hiszen túl vagyunk – már, ha tényleg túl vagyunk – egy koronavírus járványon, amely nagyon sok mindenkit magányossá tett. Másrészt Lee vágyai kettősek: tini, aki szeretne csillogni és kannibál, amiért bujdosni kényszerül – ez a kettősség most mindenkire áll valamilyen szinten. Az, hogy a pandémia után hogyan alakítjuk a világot, rajtunk, embereken múlik.

TR: Maren figurája abból a szempontból érdekes, hogy őt úgy nevelik, hogy ne gondolja magát szörnyetegnek. Tiniként kell az átkával szembesülnie és eldöntenie, hogy nem akar úgy élni, mint a többi hasonló ragadozó. Ez egybeesik a felnőtté válás időszakával, a választásai sokkal inkább ösztönösek, mintsem tudatosak, de azt hiszem mindannyian így nővünk fel. Nincs egyértelmű hatásunk arra, hogy kik leszünk, milyen emberré válunk.

Ráadásul, - nem tudom, szándékos-e – de Maren az egyetlen nőnemű kannibál.

TR: Most, amikor láttam együtt a stábbal és a többi alkotóval a kész filmet, az első, amivel szembesültem, hogy tényleg egyetlen nőként keresem az édesanyámat a férfiak vad világában. Nem tartok még ott, hogy erről komoly értékeléssel vagy elemzéssel álljak elő, de az biztos, hogy a magánéletemben az idősebb nők élettörténetei érdekelnek a legjobban. Az ő életútjukon keresztül lehet megtudni a legtöbbet a világ kegyetlenségeiről. Hiszen már azzal is „mesélnek”, hogy megélték az időskort. És ők csak emberek…, szóval, én nem csodálkozom, hogy egy olyan kegyetlen világban, ahol a Bones and All játszódik, nincs sok nő, aki ragadozóként megéli a felnőttkort. Olyan ez, mint a vadnyugat.

Timothée, nem most dolgozik először Luca Guadagnino rendezővel. Míg a Szólíts a nevemen egy zárt olasz környezetben játszódott, a Bones and All Amerikát átszelő road movie.

TC: Tényleg teljesen más a két film. A Szólíts a nevemen idilli volt, egy családtörténet, a Bones and All pedig sokkal inkább hasonlít a Sivár vidék című Terrence Malick klasszikusra. A nagy amerikai drámaíró, John Patrick Shanley szavai lebegnek előttem: soha ne akarj okosabb lenni az általad alakított figuránál. Csakúgy, mint Martin Sheen alakította a főszereplő Kit-et a Sivár vidékben, ugyanazzal a naivitással ruháztam fel én is Lee-t. Nagyon azt hisszük, hogy megfejtettük a világot, tudjuk uralni az életünket és ez végül drámai konfliktusokhoz vezet, mert természetesen nem így van. A szociális érzékenység is hiányzik Lee-ből, ezt pedig a szerelmen keresztül kell megtudnia. Szóval, egyáltalán nem bánom ezt a road movie dolgot.

A mozgókép egyik legerősebb hatása a félelemkeltés. Már a főcím előtt is volt olyan jelenet, ami miatt majdnem kiugrottam a moziszékből. Pedig csak egy apró harapásról van szó…

TR: Hát igen, a félelem…, az jelen van a filmben és ezzel párhuzamosan a szerelem, mely a másik legerősebb hatása lehet egy-egy műnek. Ennek a két elementáris érzelemnek a kettőssége valami egészen újat teremt. Miközben tényleg van számos olyan jelenet, amely egyszerűségében borzaszt el. Mennyi ideig lehet nézni egy olyan szcénát, melyben a szó nemes egyszerűségével szólva embereket eszünk? Színészként meg kellett ezeket tennem, ennél többet nem szeretnék gondolni róluk!

TC: Egyetértek, a kannibál jelenetek még egy színésznek is túlságosan kézzelfoghatóak, hiába csak egy szerep. Amikor ráadásul nekem kellett ilyet csinálnom, akkor Sarah és Mark Rylance már leforgatta a sajátjukat, annyira profik voltak, hogy úgy éreztem, hogy abszolút hátrányban vagyok és bizonyítanom kell. Így legalább tízezer százalékkal kellett jobban koncentrálnom, mint máskor – remélem nem maradtam le a többiektől. Amúgy tényleg az a legjobb ebben a filmben, ahogy a félelem és a szelem összefonódik, valóban van ebben valami egészen hátborzongató. Amúgy pedig azok a területek, ahol forgattunk, Ohio, Nebraska és Kentucky, fogalmazzunk úgy, önmagukban intenzívek. Számos ember az egzisztenciális minimum szintjén él. Nem biztos, hogy ez a legjobb válasz a kérdésre, de úgy éreztem, hogy már a helyszíneket alapból körülölelte egyfajta alapfélelem.

Kifejtené ezt?

TC: Remek visszalövés. Bármennyire is rossz vagy jó, de én két Amerikát ismerek, New Yorkot és Los Angeles-t. Egyáltalán nem politikai éllel mondom, de ez is két különböző világ, és akkor még ott vannak a hatalmas belterületek, ahol körülbelül száz évvel korábban tart még a közgondolkodás. Nem szeretnék közhelyesnek vagy elitélőnek hangzani, de ez a történet az 1980-as években játszódik és szinte semmit sem kellett változtatni a forgatás során, hogy annak is nézzen ki. Itt kézzelfogható az ős-amerikai mentalítás, miközben eljárt felette az idő, de erről inkább beszéljen bővebben egy hozzáértő ember, ne én.

De nem volt olyan érzésük soha, hogy különböző okok miatt talán kétszer is meg kell gondolni, mielőtt igent mondanak a szerep-felkérésre?

TC: Bevallom, sokszor nagyon okosnak hiszem magam, miközben tisztában vagyok azzal, hogy én csak egy buta színész vagyok, semmi több. De most hittem abban, hogy a borzalmak mögött van egy mélyebb jelentés, egyfajta emberi érték. Ehhez hozzátartozik, hogy bízom Luca Guadagninóban. Nem szeretném a túlzásba esett prókátor szerepét túljátszani, de ő olyan vakmerő művész, mint Bob Dylan a könnyűzenében. Olyan területekre merészkedett el, amelyeket sokat elutasítottak. Szóval, a Bones and All egy lenyűgöző, őrült alkotás. Én meg úgy éreztem, rám fér egy kihívás.

TR: Amikor elolvastam a forgatókönyvet, egyben biztos voltam: soha korábban nem jött szembe velem semmiféle ilyesmi. Nagy rajongója voltam Lucának és én még csak nem is mertem reménykedni abban, hogy szóba kerülhettem és együtt játszhatok Timothée-vel. Ez afféle álomút volt nekem, bevallom bátran.