A Hidegkút már a tizedik könyve 2016 óta, honnan jön ez a feszes tempó?
Tényleg három könyvem jelent meg idén, egy lapozó és egy meseregény után érkezett a Hidegkút, de a legutóbbi szépirodalmi megjelenés óta azért eltelt már három év, úgyhogy talán nem annyira extrém a tempó. Igaz, közben írtam két drámát, is. Tény, hogy elég sok minden születik, és szerintem pont azért tudott 2016 óta ennyi könyv elkészülni, mert a tízből hat gyerekkönyv. Egy szépirodalmi munka komolyabb elmerülést igényel, és komolyabb elengedést is. Jobban megvisel, megdolgoztat. Viszont amikor gyerekeknek írok, az sokkal játékosabb és felszabadítóbb. Emiatt azt érzem, hogy a kettő nem összeadódik, hanem egymást erősítik. Nagyon szeretek egy-egy gyerekkönyv után felfrissülve visszatérni egy komolyabb szöveghez, és nagyon hasznos egy nehezebb téma feldolgozása után, vagy akár közben szünetet tartani, és egy mesén dolgozni.
Molnár T. Eszter
(1976) író, biológus, Budapesten él. Az ELTE biológus szakán végzett, immunológiából doktorált, és a freiburgi Max Planck Intézetben volt posztdoktor. 2014 óta publikál verseket, novellákat, tudósításokat és műfordításokat. Első ifjúsági regénye, a Stand-up! (2016) bekerült a Margó-díj legjobb három kötete közé, majd a Merítés-díj zsűrije az év legjobb ifjúsági kötetének minősítette. 2019-ben megjelent Teréz, vagy a test emlékezete című legutóbbi szépirodalmi kötetét francia nyelvre is lefordították. A Hidegkút című új könyvét október 14-én, pénteken mutatják be a Margó Fesztiválon.
Az új regény valóban elég komoly elmerülést igényel az olvasó részéről is, hiszen családi traumákról, iskolai zaklatásokról, erőszakról beszél. De miért éppen Hidegkút lett a címe?
A második kerületben lakom, így a járvány alatt a családommal sokat sétáltunk a Hárshegyi kilátónál, a hármashatár-hegyi repülőtér környékén és a kerület külső, családi házas területein – ide tartozik Pesthidegkút is. Mivel máshova nem nagyon mehettünk azokban a hónapokban, ez lett az életterem, és teljesen automatikusan ebbe a környezetbe került bele a regényvilág. Csak egy rövid időre megyünk át Pestre a szereplőkkel, de alapvetően ezek között a házak között és ebben az erdőben történik minden. Adta magát a cím, az elején nem is gondolkoztam rajta, csak munkacímként került a fájl nevébe. Aztán, amikor már megvolt a regény nagy része, akkor rájöttem, hogy ez a metaforikus cím teljesen jól működik, nem is kell újat keresnem helyette. Az is lehet, hogy menet közben a cím is alakította a szöveget.
A Hidegkút az ifjúsági regényeihez és a Teréz, avagy a test emlékezete című könyvéhez hasonlóan erősen egy családhoz kötődik. Mi az, ami rendre visszatéríti a családtörténetekhez?
Őszintén szólva ezen még nem is gondolkodtam. Ráadásul be kell valljam, hogy éppen most is egy ilyen könyvön dolgozom. De hát van-e ennél fontosabb vagy központibb kérdés, mint hogy mit csinálunk egymással egy családon belül? Érdekes, hogy a Hidegkút ezzel kapcsolatban mennyire mást mutatott az előolvasóimnak. Volt, aki nem érzett benne semmi törődést vagy szeretetet, mások szerint a hőseim nagyon is szeretik egymást, csak nem tudják ezt kifejezni, kommunikálni. Szerintem ennél izgalmasabb és fontosabb kérdés nem nagyon van. Tudom, hogy az irodalom alapvetően a halálról meg a szerelemről szól, de nekem mindennek a kontextusa a család, valószínűleg ezért kanyarodok mindig vissza ide. Vagy lehet, még nem írtam róla eleget, és nem sikerült még feldolgoznom ezt a témát. Majd egyszer talán igen.
És a témaválasztáskor ki volt az első ebben a családfában?
Maga a fiú, Attila volt a kiindulópont. Sokszor a szereplők jelentik a kezdetet, felépül egy karakter, akinek egyre jobban ismerem a tulajdonságait, gondolkodásmódját, és köré kezd kicsapódni a történet. Ott volt ez a fiú, akiről tudtam, hogy nem beszél, viszont nagyon intenzív belső élete van, sokat gondolkodik, a nyelvben otthon van annak ellenére, hogy soha nem szólal meg. Egyre többet tudtam meg róla, éreztem a dühét és a vágyait, és megértettem, hogy miért megosztó az igazságosságban. Köré fonódott a családja története. Ez egy négyszólamú regény, a fiú mellett az elvált szülők és a nagymama jelenik meg. Mind a négyüknek kicsit másról szól a saját története, de utólag úgy látom, a regény egésze igazából azt járja körül, mit jelent szülőnek lenni, és mit jelent jó szülőnek lenni, létezik-e egyáltalán „jó” szülő?
Nemcsak a szólamok, de még az elbeszélési módok is különböznek. Mi alapján dőlt el ezek kiválasztása?
Az egyértelmű volt, hogy a fiú énelbeszélő lesz, mert ezt a nyers, de az időben előre haladva egyre rétegződő, komplikált karaktert így tudtam jól megszólaltatni. Főleg, mivel neki nincs hangja, totális mutizmussal él, tehát párbeszédben nem tudtam megszólaltatni. Fontosnak éreztem, hogy a regényben viszont igenis beszéljen az olvasóhoz. A nagymama is énelbeszélő, igaz, az ő észlelése már nem megbízható. Összevissza beszél, de szerettem volna, ha a rövid monológjaiban megcsillan a korábbi ép, vonzó személyisége. Azt éreztem viszont, hogy nem akarom az egész regényt énelbeszélés formájában megírni, ezért a szülők nézőpontjait első szám harmadik személyben, az ő szempontjukból, de kicsit rájuk is reflektálva, a környezetükből valamivel többet megmutatva írtam meg.
A fiú kapcsán jelenik meg az iskolai bántalmazás (bullying), a gyermekbántalmazás a tanárok részéről, de a fiatalok által elkövetett iskolai erőszak témaköre is. A Hidegkút bátran beleáll ezekbe. Az olvasónak eszébe juthat Totth Benedek vad Holtversenye, vagy pedig Lionel Shriver regénye, a Beszélnünk kell Kevinről. Attila is ehhez a generációhoz tartozik?
Mindkét könyvet nagyon szeretem. A Hidegkútban hét barát alakít egy bandát – őket vezeti Attila anélkül, hogy beszélne –, de ők heten is nagyon különbözők. A regény egy magániskolában játszódik, a banda tagjai nagyon jól szituált családok nagyon elhanyagolt gyerekei. Elvileg mindenük megvan, csak valószínűleg a rájuk irányuló figyelem hiányzik. Van közöttük kitűnő tanuló és tanulási nehézségekkel küszködő, muzikális és programozó. És ezek a gyerekek tudnak olyan deviánsan viselkedni, hogy kicsit még a tanárok is tartanak tőlük. Mindnek megvan a saját kattanása, az egyik piromán, a másik állatkínzó. Ehhez képest Attila sokkal izgalmasabb személyiségnek tűnt azzal, hogy neki az igazságérzete okozza az igazán nagy problémát. Úgy önbíráskodik, hogy elhiszi, ő erre fel van kenve, az a hajtómotorja, hogy mindenképpen igazságnak kell lenni. Nem okoz neki örömet mások fájdalma, csak nevelni akar, szoktatási kényszere van.
A Beszélnünk kell Kevinről például nagyon izgalmas, és a film is fantasztikus, de Kevin sokkal hidegebb benne, mert sokkal egyoldalúbban negatív karakter. Attilában sok minden van: esendőség, jóra való törekvés, és igazából nem tudjuk hova tenni. Egy kicsit jó is, de közben borzasztó dolgokat csinál, épp ennek a paradoxona foglalkoztatott. Elbizonytalanított, hogy borzasztó-e az, amit elkövetett, sőt abban is, hogy egyáltalán elkövette-e. Az egész egy olyan ellentmondás, amivel sem a szülők, sem a társadalom nem tud mit kezdeni. Ennek az ördöglakata izgatott, amit nyilván nem bontok ki, de szerettem volna erről írni.
A biológusvégzettsége miatt nem kellene meglepődnünk, de a regényben mégiscsak hemzsegnek az állatok: Bivaly és Csiga nevű szereplő, kitömött őz az iskolában, a tanár pedig pókként gesztikulál, sőt, a „beszéd ugrásra kész, lomha állat”. A történet szempontjából tudatos volt ennek a bestiáriumnak az összeállítása?
Érdekes, hogy valóban nagyon sok állatnevet és zoológiai hasonlatot használok, de ez egyáltalán nem tudatos. Valószínűleg ez az, ami már a szerző sajátja. Gondolkodtam, hogy most már jó lenne valami olyat írni, ami eltávolodik kicsit a biológiától, de nem nagyon sikerül, mert mégiscsak egy olyan ember ez a szerző, aki nagyon benne van a természetben. Ez egyszerűen belőlem fakad.
+1 kérdés
Megjegyzem, az idén megjelent Szafari az Ábránd-lakótelepen című meseregényében is elszabadulnak az állatok…
Igen, de a Szafari…-nak azért van előzménye. A Terézben volt egy állatkertes rész. Erős lokalitásban írok, ha nem is fedezhető fel a konkrét hely, azért valamennyire kötődik hozzá, és ott éppen a bécsi Schönbrunn állatai szöknek el. Hiába írtam meg, tovább foglalkoztatott ez a dolog, és tudtam, hogy ezzel a témával még nem vagyok készen. Ebből született a Szafari, ami teljesen más formában, egy vidám meseregényben bontja ki ugyanezt a témát. Nyilván nem véletlen, hogy engem a szökött állatok ennyire foglalkoztatnak. Élénken él bennem a fantáziakép, hogy az állatok bemennek a városba, és rekolonizálják azt a teret, amiben mi élünk. Nagyon szeretek például a városban vadállatot látni, a minap is láttam egy gyönyörű fehér rókát este átrohanni az úton. De érdekel az állatok kultúrtörténete is. Szeretem a régi zoológiakönyveket, például a Brehm-sorozatot, Az állatok világát, amikben érdekesen keveredik az időtálló és a már meghaladott tudás, de helye van a spekulációnak is. Számomra nagyon izgalmas, hogy mint a mesékben, itt sem tudjuk szétválasztani az elképzelést a megfigyeléstől.
