Irány a vészkijárat? - Schwechtje Mihállyal a legnagyobb ellenségünkről

Első könyvét annak ellenére sem tartja ifjúsági regénynek, hogy egy ifjúsági kiadónál jelent meg. Szex. Újra. El. című színpadi művének disztópiája társadalmi látlelet arról, hol is tartunk ma a demokrácia nevezetű dologban. Mivel Schwechtje Mihályt alkotóként is vonzza a társadalmi valóság, a vele való beszélgetés során is közéleti témák felé kanyarodik rendre – így esett szó a tanársztrájkról is.

A Félúton Berlinbe az első regénye. Elkészült volna ez a könyv, ha nem kap felkérést a kiadótól?

Nem, hálás vagyok nekik, mert magamtól soha nem írtam volna regényt. A Félúton Berlinbe története eredetileg egy filmterv volt. Bele is kezdtem a forgatókönyvírásba, de valahogy nem találtam rajta fogást. Ezért is örültem a felkérésnek, mert azt éreztem, hogy egy regény megírásán keresztül sikerülhet többet kibányásznom magamból, a bennem motoszkáló történetből. És ez a más médium felől való közelítés segíthet abban, hogy a forgatókönyv is a lábára álljon. A 2008-as válság után egy trilógián kezdtem dolgozni, mert volt három történetem. Ebből elkészült az első rész, egy kisfilm, A pingvinkonstrukció címmel. A Félúton Berlinbe ennek a trilógiának a második története. Egy olyan szétesőfélben lévő családról szól, amelyben az építőipar hazai bedőlése és a házukra felvett devizahitel miatt az apának külföldre kell eljárnia dolgozni hegesztőként. Úgy nő fel a lánya, Vivien ezalatt az időszak alatt, hogy alig találkoznak, és nemigen ismerik egymást.

A regény felnövéstörténet, amely egyes szám első személyben mesélődik. Kellett valamiféle előtanulmány, hogy megismerje egy mai kamaszlány szókincsét, gondolkodásmódját és szokásait? Hogy tanult meg az ő agyával gondolkodni és történetet mesélni?

Nem tanultam meg, a regény csupán egy kísérlet erre, aminek a sikerességét az olvasók döntik el. Az aktuális divatos szlenget azonban nemigen érdemes beépíteni a szövegbe, mert nagyon hamar elavult lesz, olyan gyorsan pörgetjük ki ezeket a dumákat, vagy annyira kis zárt közösségben működnek csak, hogy más nem érti. Másképp beszélnek a faipari szakképzőben, másképp a Kölcsey Gimnáziumban. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen a foglalás alatt a fórumok ötleteléseikor egyik legnépszerűbb szleng az volt, ha valakinek valami felvetés nagyon megtetszett, hogy nagyon adom. Ez működésképtelen lenne egy regényben leírva. Valahogy úgy kell megtalálni az arányokat, hogy valamennyire élő legyen a nyelv, de nem szabad, hogy 2022-es legyen, mert az már 2023-ban sem működik. Végső soron azt hiszem, hogy minden regénynek kialakul egy saját nyelve, és inkább az a fontos, hogy a műben mint zárt rendszerben mennyire sikerült egységes nyelvet teremteni.

Összeköti a munkáit a szociális érzékenység és a társadalmi felelősségvállalás. A jelenből veszi a történeteket, ennek a regénynek is a kivándorlás áll a fókuszában. Hőse, aki fokozatosan ébred rá a körülötte levő világra, nagyon érzékenyen éli meg ezt a dilemmát.

A kivándorlás azért elég régóta masszívan benne van az életünkben, az én generációm az első, amelynek tagjai már az érettségikor elkezdtek azon gondolkodni, hogy lelépnek innen. Van egy osztálytársam, aki értettségi után három nappal ment el Új-Zélandra, és azóta sem jött vissza. Utána is sokan elmentek az országból, pedig akkor még nem volt annyira magától értetődő, hogy külföldi egyetemeken is lehet tanulni. Nem is tudtunk olyan jól nyelveket, mint a most végzős diákok, mégis, az a folyamatos bizonytalanság, ami a rendszerváltás óta eltelt időszak állandó jellemzője, automatikusan kitermelte ezt a jelenséget. Az egzisztenciális bizonytalanság mellett folyamatosan fiktív ellenségekkel is ijesztgetve vagyunk, ami vagy azért szül szorongást, mert elhisszük, vagy azért, mert látjuk, hogy ezek a fiktív narratívák milyen sebességgel ültethetők el a megcélzott agyakban. Mindkét ijedelem elegendő arra, hogy csomagoljunk és útra keljünk.

Annyira, hogy nemrég olvashattuk is Hajdu Szabolcs nyilatkozatát, melyben azt írja, belefáradt a sorozatos hadakozásba, már nem érdekli ennek az országnak a sorsa, reménytelennek látja a helyzetet. Ön viszont mintha még hinne a küzdésben. A könyvben is elhangzik: nem lehet feladni, mert a belenyugvás a legnagyobb ellenségünk.

Ezt nem én találtam ki. A Városligetben a játszótérnél, ahova a gyerekeimmel járunk, van egy emlékkő Anna Lindh egykori svéd külügyminiszter tiszteletére, és ez az idézet van ráírva tőle. A küzdést nagyon intenzíven éltem át a Freeszfe kapcsán, rendezőosztályom volt ugyanis az SZFE-n. Ott is arra játszott a hatalom, hogy majd csak elfáradnak, hazamennek, a mi szavazóinkat úgyis az érdekli, amit mi mondunk erről az ügyről, más meg nem számít. Átnyomjuk azt, amit akarunk. Bizonyos szempontból be is jött, de szerintem nem szabad belenyugodni. Ugyanakkor értem Szabolcsot. A teljes felnőttéletét a magyar kultúrára tette fel, komoly, megkerülhetetlen művek vannak mögötte, mégis azt kell látnia, hogy nem a minőség számít a pénzosztásnál. Banánköztársaságokban és diktatúrákban fordulhat csak elő, hogy egy olyan ember készíti producerként az eddigi legdrágább magyar filmet, akinek a kenyérkeresete az, hogy a kormány munkáját propagálja. Nulla filmes tapasztalat, nulla szakmai tudás. Szabolcs egy generációval idősebb nálam, ötvenéves, hamarabb is került a pályára, régebben van benne ebben a küzdelemben. Nem tudom, ötvenévesen nem fogok-e én is ugyanitt tartani. Másrészt nagyon sokan nem értjük, ami most történik ebben az országban. Nem tudjuk, mit gondolnak azok az emberek, akikkel együtt élünk. Megtörténik az, hogy a béremelésért jogosan sztrájkoló emberekről azt állítják, nem jogosan járnak el. Hogy az elmaradó uniós forrásokra lehet fogni, miért nincs pedagógus-béremelés, úgy, hogy párhuzamosan az a kommunikáció is folyik, hogy Magyarország önállóan is nagyon erős, mi vagyunk Európa gazdaságának a motorja. Döbbenetes, hogy még mindig van hárommillió ember, aki ezeken az ellentmondásokon nem akad fenn. Ez nagyon nyomasztó. Nem működik az egészségügy, nem működnek az iskolák, és a többségnek ez megfelel. Megtörténnek ezek a dolgok, és nincsenek kint az emberek az utcán. Vagyis ugyanaz a húszezer ember van kint, aki mindig kimegy.

A kisember talán azért nem tüntet, mert ő meg egy másfajta, a megélhetéséért való küzdelemben fárad el.

Nagyon sok ember küzd sok mindenért Magyarországon, sokan a megélhetésért, az ételért küzdenek. Közülük kevesen tudják artikulálni a problémájukat, kevesen képviselik őket ezekben a helyzetekben. Szavazni sem mennek el, mert kívül érzik magukat az egészen, és úgy gondolják, nekik úgysem lesz jobb soha, semmivel. Sokan meg úgy érzik, hagyják őket békén, az ő kis életüket nem annyira érinti, hogy Budapesten egy tanárt kirúgnak vagy nem rúgnak ki, vagy hogy mi történik a Városligetben egy fával. Szerintem nem is elvárható, hogy amikor a metodista egyházat támadják, abból az átlagember azt szűrje le, hogy ezzel az ő szabadságát is korlátozzák, pedig ez történik.

A regénybeli főhős mindenesetre pedagógus akar lenni, és van egy tanára, aki vallja: a tájékozottság és a tudás az, ami fel tudja vértezni az embert a hiénák ellen.

Vannak tanárok, akik nagy hatással tudnak lenni a diákokra és erősen meg tudják határozni, hogy merre indulnak el. Bizonyos tekintetben hiszek a tudás erejében, és hogy nem lehet elvenni az embertől. Ezzel együtt egzisztenciális félelmem nekem is van. Mivel a kultúra államilag finanszírozott, a politika könnyen tudja az állami támogatásokon keresztül a klientúráját építeni. Manapság ez történik. Így, ha nem foglalsz állást a hatalom mellett, könnyen anyagi gondjaid lehetnek.

Drámája, a Szex. Újra. El. egy diktatúrát ábrázol a szexuális újraelosztás elvét továbbvíve. Ebben is megjelenik egy erős rendszerkritika, a hatalom eszközeit látjuk a megfélemlítéstől kezdve a zsarolásig és szervilizmusig.

Ha valamit nagyon hangosan ordítanak nagyon sokszor, lehet akármilyen baromság, az hat, miközben az emberi méltóság totális széteséséhez vezethet. Az alkotói vágyam mégis az volt, hogy kicsit az infantilizmust próbáljuk meg alkotói energiaként felhasználni. Kezdetektől azt mondtam a színészeknek a munka során, hogy Shakespeare-t szeretném ötvözni a South Parkkal. Aminek a mélyén persze a hülyeség mellett ott lapul az igazság keresésének vágya is. Amilyen témákat képesek a hatalmi siker érdekében felkapni populista mozgalmak akár külföldön, akár Magyarországon, nincs olyan messze attól, hogy egyszer csak az „Elnyomott férfiak” című narratíva is beinduljon. Mennyivel reálisabb történet, hogy bemásznak a tiszai falu kerítésén a migránsok és megerőszakolják a néniket? És mégis sokan elhiszik, hogy ez megtörténhet.

Az „ölnek, ha nem ölelnek” tézisben azonban van némi igazság, nem?

Azzal mindenképp foglalkozni kell, a férfiak egy széles rétege frusztrált attól, hogy kielégületlen és nem találja a szerepét, a helyét, nem tud megfelelni például a macsókultusznak. Létező probléma, amivel foglalkozni kell, mert könnyen agresszivitást szül. Statisztikailag is bizonyítható, hogy a különböző terrortámadások elkövetői milyen gyakran olyan húsz és negyven közötti férfiak, akik frusztráltak azért, mert nincsen normális párkapcsolatuk, nem találják férfiként a helyüket, és mivel azt érzik, nincs mit veszíteniük, képesek valamilyen ideológia szolgálatában, akár öngyilkos merénylőként is pusztítani.

Ön a kialakuló diktatúra és az abszurd felé vitte a problémát a disztópiájában – és happy enddel fejezte be. De sajátos és látszólagos happy end ez, a legkeserűbb, amit jó ideje láttam – kimenekíti szereplőit a valóságból, egy képregényhősös mesevilágba.

Az őrületet tekintsétek vészkijáratnak – ezt Jokertől vettük át, és benne is van a szövegben. Mindenki elmenekül a saját kis világába, mániájába, ahol még esetleg jól tudja magát érezni. Egymással ugyanis már nemigen tudunk kommunikálni és nem értjük egymást.