Oroszország Ukrajnát ért agressziójának egyik következménye az lett, hogy Finnország és Svédország az idén május közepén hivatalosan is beadta a csatlakozási kérelmét a NATO-hoz. Törökország ugyan először vonakodott, ám az ún. Madridi Memorandum aláírása után a madridi NATO-csúcson mind a 30 tagállam támogatta a két ország csatlakozását.
Ahhoz azonban, hogy Finnország és Svédország valóban taggá váljon, szükséges még az is, hogy a madridi döntést mind a 30 parlament megszavazza. 28 tagország e cikk írásakor már túl volt ezen az eljáráson. Törökország és Magyarország azonban még nem.
Vajon mi az oka annak, hogy Magyarország NATO-tagként és EU-országként nem ratifikálta még e két állam csatlakozását? Egészen biztosan nem a Demokratikus Koalíción múlik, hiszen határozati javaslatot nyújtottam be és a Házbizottság ülésén is sürgettem, hogy minél hamarabb adjuk áldásunkat a NATO újabb, északi irányba történő bővítésére. Az Országgyűlés előzetes üléstervéből azonban világosan látszik, hogy a folyamatot leghamarabb október 24-én lehet megkezdeni. Miközben Szlovákia, amely a 28. ratifikáló ország volt, a döntést már szeptember 27-én meghozta.
Magyarország NATO-tagsága és a szervezet bővítése egészen idén tavaszig nem képezte vita tárgyát a magyar politikai életben. Az áprilisi választásokhoz vezető úton az orosz agresszió mellé azonban megérkezett az is, amivel nem sokan számoltak. A miniszterelnöktől a külügyminiszteren át a honvédelmi miniszterig a teljes kormánypárti papagájkommandó össze-vissza beszélt arról, hogy kell-e nekünk a NATO, hogy megvéd-e bennünket a NATO.
Gondolhatnánk, hogy mindez csak a választási kampány része volt, meg azt is, hogy a militáns szavakat, kifejezéseket és főleg külsőségeket kedvelő miniszterelnök pávatáncos bohóckodása. És bár sokunknak rossz érzése támadt, magam sem gondoltam volna, hogy Orbánék még a biztonságunk alappillérét jelentő NATO-tagságunkat sem tisztelik.
Az már évek óta világos, hogy az Orbán-kormány szívélyes Moszkva-barátsága, a letelepedési kötvénnyel Magyarországra érkező orosz titkosszolgálati emberek jelenléte vagy éppen az orosz hackerek következmények nélküli sétálása a Külügyminisztérium titkos bugyraiban nem erősítette meg a magyar kormány pozícióit a NATO-ban. Sőt! Nem kevesen gondolják azt, hogy Magyarország éppen a kormány oroszpártisága miatt nem megbízható, hovatovább az oroszok „trójai falova” a NATO-ban. Éppen ezért hatott volna bizalomépítő lépésnek, ha a magyar kormány mondjuk a tavaszi ülésszak végén vagy az őszi elején napirendre tűzi a két északi ország NATO csatlakozásának ratifikálását. De nem!
Mégis mi vezetheti Orbánt ebbe az irányba?
1. Moszkva?
Az oroszpárti magatartásból automatikusan következik, hogy Orbán itthon hangosan szembeszáll mindennel, ami Moszkvának nem jó. Persze, ha sokan összegyűlnek Brüsszelben, Madridban vagy éppen Berlinben, akkor meghunyászkodik és igent mond, ahogy tette ezt a madridi NATO-csúcson. Ám aztán hazajön, és mindig megtalálja annak a módját, hogy hogyan táncoljon kicsit vissza Putyin kedvéért. Talán most éppen Lavrov üzent neki Szijjártón keresztül.
2. Ankara?
Miután Törökország a Madridi Memorandum ellenére szintén nem töri össze magát, hogy Finnország és Svédország minél előbb NATO-tag legyen, lehet, hogy Erdogan kért szívességet Orbántól. A török elnök ugyanis nem akart egyedül maradni a finnekkel és svédekkel huzakodók táborában. És ilyenkor persze a legjobb, ha egy EU-tagállam a társ. Azt nem kell bemutatni, hogy mennyi üzletet kapott és adott egymásnak az elmúlt években e két, egymáshoz politikai habitusban olyannyira hasonlító politikus. Egy újabb apró szívesség csak erősíti a barátságot.
3. Brüsszel?
Nem hagyhatjuk ki a számításból az immár örök ellenséggé avanzsált Brüsszelt sem. No, persze itt nem apró kis szívességek meg adófizetői milliárdok magánzsebbe vándorlása a kapcsolat meghatározója. Vagy talán ez utóbbi mégis: Brüsszelben végre megértették, hogy az európai polgárok által összedobott költségvetés Magyarországon bizony nem a népet, hanem magánszemélyeket, főleg NER-embereket gazdagított, és megunták ezt. Így most visszatartanak meglehetősen nagy és fájó összegeket. Elképzelhető, hogy Orbán Finnország és Svédország NATO-csatlakozásának ügyét zsarolási eszközként használja annak érdekében, hogy ez a két ország, amelyek EU-tagok is, nehogy számon kérjék rajta a jogállamiságot. Ismerve a magyar miniszterelnököt az sem kizárt, hogy a ratifikálásért cserébe a támogatásukat várja Brüsszelben.
Bármelyik fent leírt helyzet elképzelhető. Sőt ezek bármely kombinációja is. A jelenlegi magyar miniszterelnök fel sem fogja, hogy mekkora károkat okoz ezzel hazánknak és vele az ország biztonságának. Meg sem érti, hogy Magyarország NATO-tagsága és az, hogy aktív, konstruktív és főleg megbízható partner legyen a világ legerősebb védelmi szervezetében, csak a szűklátókörű politikusok szemében játszma.
Nehéz időket élünk. Putyin úgy gondolja, hogy neki joga van erőszakkal betörni egy szuverén országba; meggyőződése, hogy egyoldalúan, erőszakkal megváltoztathatja a status quót; szembe mehet minden olyan nemzetközi jogelvvel, amelynek az a célja, hogy béke legyen a világon. Amit Ukrajnában tesz az orosz hadsereg, az emberiesség elleni és háborús bűncselekmény, és remélem, hogy egy nap a nemzetközi büntetőbíróságon is elítélik. Ilyen helyzetben különösen fontos, hogy a hasonlóan gondolkodó országok szövetsége szorosabb és erősebb legyen.
Azzal, hogy Orbán vonakodik napirendre tűzni Finnország és Svédország NATO-tagságának ratifikálását, sok mindent és sok mindenkit szolgál, de a békét és a magyar népet biztosan nem.