„Nem úgy történt, hogy a törzsi tanács elhatározta, holnap költözünk” – A honfoglalástól az államalapításig (2.)

Ha a magyar történelem hiteles információkban legszegényebb évszázadát vizsgáljuk, óhatatlan, hogy ne a honfoglalással kezdjük és az államalapítással zárjuk a témát. Interjúnk második részében Révész László professzor, a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársa világít bele a régészet fényszórójával ennek az évszázadnak a sűrű homályába.

Van itt egy máig megoldatlan kérdés: a törzsek és a törzsfők. VII. Konstantin bizánci császárnál olvashatunk a magyar (ott türk néven említett) törzsekről – egyenként, név szerint –, de vezéreikről egy kukkot sem, pedig Tormás, az egyik adatközlő, Árpád dédunokája volt. Majd máshol, egy arab forrásban írnak ugyan a törzsfőkről, ott azonban nincsenek megemlítve a törzsek. Együtt pedig, mármint hogy melyik törzsnek ki a vezetője, sehol.

A korai magyar krónikás hagyományban, Anonymusnál és másoknál olvashatóak a törzsfők nevei, de a törzseket ő sem említi. Viszont hangsúlyozottan nemzetségekről ír. Szerintem ez a kérdés kicsit erőltetett dolog. Bizonyos tekintetben a nemzetség is, de a törzs, a törzsszövetség végképp mesterségesen létrehozott politikai szervezet. Tehát nem rokon nemzetségekből áll össze a törzs, hanem az adott politikai viszonyok között, vagy a meghatározott céloknak megfelelően állt össze és rendkívül képlékeny volt. A törzsszövetségre pedig ez különösen igaz.

Bizonyára ezért is dőlhettek össze rendkívül gyorsan hatalmas és erős sztyeppei birodalmak.

Igen, erről van szó. A képlékenységhez pedig annyit érdemes hozzátenni, hogy ha választ keresünk arra, rokonaink voltak-e a hunok, akkor igennel is lehet rá felelni, hiszen nyilván lehettek közöttük olyan nemzetségek, amelyek elődei a hun birodalomnak is részei voltak és kései leszármazottaik a magyarok törzsszövetségének is részét képezhették. Ez (és ennyi) azonban önmagában még nem jelenthet rokonságot. Ami pedig a törzsek és törzsfők párosítását illeti, mintegy kétszáz éve dolgozik rajta a történettudomány, de őszintén szólva nem jutottunk előbbre. A tekintetben is komoly vita van a kollégák között, hogy a X. században, a Kárpát-medencében egyáltalán léteztek-e még a törzsek. Kristó Gyula például Szent István koráig fennálló, úgynevezett törzsi államokról beszél, amelyek gyakorlatilag önálló külpolitikát képviseltek, önálló hadvezetésük volt (kalandozások), mások viszont azon az állásponton vannak, hogy az államalapításkor már legfeljebb névlegesen létezhettek.

Györffy György például azt írja munkájában (István király és műve), hogy a vármegyerendszer a nemzetségek letelepedésén, helyfoglalásán, birtokrendszerén alapult.

Hajlok rá, hogy valami igazsága lehetett. Gondoljunk csak arra, hogy azoknál a népeknél, amelyeknél erős hagyományai voltak a törzsi rendszernek, a mai napig fennállnak ennek emlékei a tartományok formájában. Bajorország, Szászország, Frankföld, Türingia, Burgundia, stb. Nálunk ilyenek sosem voltak, viszont a vármegyék története ezer éves. Nem lehetetlen, hogy ezek a nemzetségi szerveződésekhez állhattak közel. Ezeknek a dolgoknak máig kiható jelentőségük van. Például az uniós támogatási rendszer mit sem tud kezdeni nemcsak a magyar, de a jellegzetes kelet-európai megyerendszerrel, hiszen ezek az összegek régiókra vannak szabva. Az EU alapítóinak országaiban ezer éves hagyománya van a tartományoknak. Azokra fazonírozták a támogatásokat. Talán nem is értik, hogy Kelet-Európában miért tagolódik annyi apró szegmensre a területi közigazgatás.

Makkay János azt írja Indul a magyar Attila földjére című 2009-es könyvében, hogy „főleg a Dunántúl északi és keleti sávjában talált csontvázak mutatnak erős hasonlóságot a Dunától északra élt késő avar kori lakosság embertani alkatával”.

A hazai régészetben kezd valami hasonló bizonyosság kibontakozni. Finomítja a kérdés eldöntését a mind fontosabbá váló archeogenomika. Korábban álmodni sem mertünk olyan eredményekről, amilyeneket ez a tudomány felmutat, és beláthatatlan távlatokat nyit a régészet, meg a történettudomány előtt. Bár a régészet hagyományos módszereivel is kezdenek az egyes területi csoportok kirajzolódni. Akadémiai doktori disszertációm például (amelyben Erdélytől az Ipoly-Duna vonaláig tartó területek X-XI. századi temetőinek anyagát vizsgáltam) arról szól, hogy e temetőket mikor kezdték használni, meddig használták, milyen leletanyaguk van, a sírmellékletek mit mutatnak, stb. Azt kell mondanom, hogy az egész olyan, mint egy tarka foltokból összevarrt paplan. Van, ahol nagyon jól elválnak egymástól a jellegzetességeik alapján az egyes területi egységek, van, ahol a kis mennyiségű adatok miatt összemosódnak. De például a Bükk- és Mátraalja, az Északi-középhegység területe és a Kelet-Dunántúl régészeti anyaga valóban mutat egymással rokon vonásokat.

Vagyis az archeogenomika kimutathat genetikai rokonságot az ott élt népcsoportok közt?

Igen. És itt azt is ki kell jelenteni, hogy e népcsoportokat viszonylag kevés szál fűzi az ugyanabban az időben élt Felső-Tiszavidék, Bodrogköz temetőiben fellelt népességhez, a honfoglaló elithez. Vagyis részben eltérő eredetű, gyökerű és különböző hagyományokkal rendelkező csoportok egymás mellett éléséről van szó, amelyeket sok szál köt össze egymással, például a közös sztyeppei eredet és múlt, valamint azok a műveltségi elemek, amelyeket mindannyian Keletről hoztak magukkal, de mindemellett voltak olyan sajátosságaik is, amelyek elkülönítik őket. Hogy ez etnikai, törzsi, vagy nemzetségi, abba nem mennék bele, mert nem az én tudományterületem.

Ám, mint az előbb említette, az archeogenomika bele tud világítani ebbe a kérdésbe.

Az, hogy a Felső-Tiszavidéken valóban kimutatható temetők olyan csoportja, amelyek teljes mértékben elütnek a környezetüktől és a Kárpát-medence más részeitől is, már korábban is ismert volt, a hagyományos régészeti elemzések révén is. Ezt a képet árnyalhatják a bioarcheológia vizsgálatai. Ezekben a temetőkben nagymértékű a férfi többlet, ezek a férfiak nagyon erősen felfegyverzettek, gazdagon el vannak látva méltóságjelvényekkel, az úgynevezett vezéri sírok ezekből a temetőkből, vagy közelükből kerülnek elő. A nők viselete ugyanakkor szerényebb, ami szerintem annak a jele, hogy e sírokban találhatók azok a mesterségesen szervezett közösségek, amelyeknek tagjai a X. század első felében uralkodott magyar nagyfejedelmek katonai kíséretének a vezetői, kísérő harcosaik, családtagjaik és háziszolgáik. Még egyszer hangsúlyozom: ezek mesterségesen szervezett és nem természetes biológiai kapcsolatokon alapuló közösségek voltak. Olyan természetes közösségek ugyanis nem léteznek, nem létezhettek, amelyeknek 64 százaléka férfi lett volna. Ebből a megkérdőjelezhetetlen, tendenciaszerűen előforduló tényből arra merek következtetni, hogy e sírokban a fejedelmek, vagy törzsfők, valamint az ő katonai kísérőik nyughattak. Ahol pedig ezekre a temetőkre ráleltünk, ott lehetett a törzsszövetségnek a hatalmi-politikai központja. Ilyen értelemben lehetett a fejedelmi nemzetség szállásterülete.

A most említett Felső-Tisza, Bodrogköz temetői és az előbb említett Mátra-, és Bükkalja, valamint a Kelet-Dunántúl temetői egykorúak? Honfoglalás koriak?

Egykorúak, néhány év, egy-két évtized különbséggel. Sokan felvetették, hogy nem életszerű ez a helyzet: a vezető fejedelem és népe miért a Kárpát-medence északkeleti perifériáján élt? Az orosz-ukrán háború kitörése előtti évtized legfrissebb kutatásai azonban érdekesen rezonálnak erre a látszólag logikus kérdésre. Ukrán és moldáv kollégáink régészeti kutatásai ugyanis arra mutatnak, hogy a Dnyeszter-Prut-Szeret környéki területeket (vagy ahogy a magyar történetírás említi: Etelköz nyugati vége) a magyarok valójában csak a 940-es években, vagyis fél évszázaddal a honfoglalás után hagyták el véglegesen. Addig ez a terület a magyar nagyfejedelemség fennhatósága alatt állhatott. Ebben a perspektívában a Bodrogköz nemhogy a periféria lett volna, hanem éppenhogy a központ! Mostanában sajnos nem nagyon dolgozhatnak arrafelé a kollégák, pedig már az eddigi eredményeik is figyelemre méltóak.

Azért az elgondolkodtató, hogy a honfoglalás nem kardcsapás-szerű gyorsasággal ment végbe.

Valóban, és ez nem is lenne példa nélküli, hiszen a kora-avar kaganátus pontosan éppen így nézett ki, ugyanis az 568-as Kárpát-medencei megjelenésük után még jó fél évszázadig birtokolták a Dnyepertől nyugatra eső területeket is.

Ahogy látom, két elmélet csatázik egymással. Az egyik szerint nagyon rövid idő alatt értek a Kárpát-medencébe a honfoglalók, akár az Uráltól, akár a Kazár Kaganátustól számoljuk, a másik szerint mindez évszázadokba telhetett. Ha gyors-reagálású lovashaddal (és csak azzal) számolunk, akkor ez igaz lehet, ha viszont családdal, sátrakkal, szolgákkal, ekhós szekerekkel, nagy egyedszámú nyájakkal, csordákkal, ménesekkel, akkor az utóbbi a valószínű.

Mindenesetre nem úgy történt, hogy ma a törzsi tanács elhatározza, holnap költözünk, és akkor az utolsó sátorcölöpöt, meg kölyökkutyát is felpakolják, majd mindenki odébb megy ötszáz kilométerrel. Egy-egy nép sohasem költözik teljes létszámban. Van, aki megy, van, aki marad. Sőt, van, aki másfelé indul. Már az Ural-vidéki hazától kezdve így történhetett. Magna Hungaria sem maradt lakatlan, különben Julianus senkit sem találhatott volna ott. Valószínűleg Etelközben is maradhattak. Amit azonban különösképpen érdemes figyelembe vennünk: az újabb és újabb hazá(ka)t foglalók soha nem légüres térbe kötöztek. Mindenhol volt egy alaplakosság, amelynek tagjait ott találták, ahová érkeztek.

Szakszóval: a szubsztrátum, akikre rátelepedtek, akikre uralmukat kiterjesztették…

… vagy akiknek egy része tovább költözött, ha volt hová, ha meg nem, akkor alattvalók lettek…

… mint a szláv alaplakosságra telepedő bolgár-törökök, az ő Árpádjuk, Aszparuh vezetésével, jó kétszáz évvel a magyar honfoglalás előtt.

Ahogy korábban mondtam: a párhuzamosságok, hasonlóságok, ismétlődések gyakoriak voltak a sztyeppei népek életében. Visszatérve a továbbköltözésekhez: igen gyakran a helyben talált alapnépesség bizonyos hányada részt vett a továbbköltözésben, már akár a költöző nép részeként is. Minden egyes ilyen elmozdulás komoly keveredésekkel járt, akár nagyobb létszámú néprészek összeolvadásával és szétválásával is. Így kellene elképzelnünk a sztyeppei népek mozgását, köztük a magyarokét is. Ha ezt alaposan átgondoljuk, akkor egyértelműen arra a következtetésre juthatunk, hogy a honfoglalás idején a Kárpát-medencébe már nem (a szentistváni megfogalmazás szerint) „egynyelvű és egyszokású” nép érkezett. És semmiképpen sem ugyanabban az összetételben, ahogyan a Dél-Urál vidékéről elindultak!

A Felső-Tisza, Bodrogköz vidékére, a fejedelmi szállásterületre sem?

Nem bizony. A régészeti anyag archeogenomikai tanúbizonysága szerint a három, egymástól 2-300 méterre levő, azonos időben nyitott és használt, nagyon gazdag leletanyagú karosi temetőkben eltemetett személyek között legfeljebb egy-egy temetőn belül találunk genetikai kapcsolatokat, de ezek már nem terjednek ki a szomszédos temetőkre. Kivéve a vezéri családot. Ugyanis a második és a harmadik temetőben levő vezérek egymás édestestvérei voltak. A többiek azonban nem voltak rokonok, a kíséret heterogén volt.