A bábszínház színpadán pixelekből álló zöld mezőt látunk, melyen bárányok indulnak útnak, hogy megleljék gazdáikat, akár elveszett gyerekek a szüleiket. Noha a hat éven felülieknek szóló zenés darab bibliai történetet mesél el – amikor a három királyok és a pásztorok meglátogatták a kis Jézust –, a stílusa nagyon is kortárs. Persze, már Ulrich Hub eredeti kisregénye is félig a múltban, félig a jelenben játszódik. A darab frissdiplomás bábrendezője, Cseri Hanna és a Freeszfe Egyesületnél tanuló dramaturg Zrinyifalvi Eszter azonban még számos, napjainkra jellemző utalást csempészett a szövegbe, például, hogy a csodák érkezésekor mindig valami közbejön, mondjuk a járványok vagy egy válság. Az alkotók tehát a felnőttekre is gondoltak a szövegkönyv írásakor, persze vannak olyan popkulturális utalások is, melyeket akár a kicsik is érthetnek. A gyerekközönség gyakran fel is nevetett vagy összesúgott a poénokon, például, mikor a bárányok a Halott Pénz Valami van a levegőben című dalát idézték: „Nélküled elindulni? Na, még mit nem”.
Báránypróbáló idők
– Habár az egyetemen rendeztem vizsgaelőadásokat, és később egy igazit is a kecskeméti Ciróka Bábszínházban, Az utolsó bárány színrevitele nem volt éppen sétagalopp – idézi fel a próbaheteket Cseri Hanna, akinek ez az első nagyszínpadi produkciója, melynek ráadásul a zenéjét is ő szerezte. Eleinte félt, hogy nem fog helytállni, hisz a darab más léptékű, több embert és bábot mozgat, a színpad is nagyobb, és persze a játékidő is hosszabb. A csapatmunka viszont könnyített a dolgon: a szövegkönyv és a bárányok személyiségének kitalálásában Zrinyifalvi Eszter dramaturg látta el tanácsokkal a rendezőt. A regénnyel szemben mindegyik báránynak írtak egy-egy kalandot, amire azért volt szükség, hogy a szereplőknek legyen fejlődéstörténete, mellyel a gyereknézők is tudnak azonosulni.
A történet során a vándorló nyájból mindig valaki lemarad, eltűnik, és fura idegenekkel találkozik, vészmadár kecskével, két figyelemhiányos hallal, egy csapat mogorva farkassal, akiktől távozva mindig valami fontosat tanul. – Ezekkel az epizódokkal azt szerettük volna megmutatni, hogy létezik egy héttagú közösség, melynek tagjai nehezen vagy még nem olyan jól tudnak együttműködni, és ebből a csapatból mindig kiszakad valaki, és találkozik a valóságnak egy olyan szeletével, amit addig még nem ismert – magyarázza Hanna. A bárányoknak így minden alkalommal egyedül kell szembenézniük az ismeretlennel. Ez megtanítja becsülni önmagukat és a társaikat is, aminek hatására összecsiszolódik a csapat. Hanna szerint a mindennapokban is így működik az ember: noha képes változtatni a viselkedésén, hogy a többiekkel megtalálja a közös hangot, az identitását mégsem kell feladnia. Ez a lecke hasznos lehet a gyerekeknek, akik kisiskolásként, új közösségbe kerülve hasonló helyzettel néznek szembe.
Hanna következő rendezése a Gólem Színházban, A kócos macskaemberkölyök szintén fontos témát jár körbe: az apahiányt. Ez a mese egy kisfiúról szól, akit az apukája otthagy az állatkertben, mert hirtelen fontos dolga akad. A gyerek ezért egy ketrecben alszik, álmában kölyökké változik, aki egy, az apukájához hasonló hajóskapitánnyal utazik a tengeren, ahol nemcsak számos állattal találkozik, de közben megtanítja a férfinek, hogyan is kell vele rendesen bánni.
Túllépni a traumán
A mostani, bárányos darab bizonytalan időszak után született. A Színház- és Filmművészeti Egyetem 2020-as modellváltása, majd a Vas utcai egyetemfoglalás után a fiataloknak újra helyt kellett állniuk, hogy a Freeszfe Egyesület segítségével folytathassák a képzésüket. Egy ilyen helyzetben Hannának is nehezebb volt színpadra állítani az ötleteit. Egy éve rendezte meg a felnőtteknek szóló Mundstock úr nevű vizsgaelőadást, melyben egy zsidó kistisztviselő annyira fél az Auschwitzba szóló behívótól, hogy úgy dönt, felkészül otthon a koncentrációs tábor borzalmaira. Hanna ekkoriban érezte, hogy pályakezdőként a munkája minden mozzanatát áthatják az egyetem körüli események. Az előadást ráadásul eredetileg az SZFE-hez tartozó Ódry Színpadon szerette volna megrendezni, de a kialakult helyzetben erre nem volt lehetőség.
– Akkor egy egzisztenciális krí-zist éltem át, hisz a darabhoz pénzt és helyszínt kellett keresnem, míg végül sikeresen pályáztam az Ódry Alapítványhoz. Annyi pénzt kaptam, amiből meg tudtuk csinálni a bábokat és a díszletet – emlékszik Hanna. Az alkotók és a színészek ingyen dolgoztak, míg az előadást végül a Gólem Színház fogadta be. – Idén viszont úgy éreztem, tovább kell lépnem mentálisan. Most abba fektetek energiát, hogy a rendezésemet ne a korábbi helyzet határozza meg – mondja eltökélten Hanna, aki örül annak, hogy végre kőszínháznál dolgozhat.
Másképp éli meg a jelent Zrinyifalvi Eszter, akinek még másfél év van hátra a mesterképzésből a Free-szfén. – Az én életemben ez még nem egy lezárt időszak. Úgy érzem, a volt SZFE-seket övező helyzettel kapcsolatban mindenkiben iszonyatosan ambivalens érzések élnek – érzékelteti a nehézségeket a hallgató. Bár motiváltak a társaival, a Freeszfe Egyesület továbbra is infrastrukturális gondokkal küzd. Például nincs saját épületük, a CEU biztosít nekik helyszínt. – A fiatalok saját erőből próbálják megoldani a sorsukat, de ez hosszú távon fárasztó, főleg, hogy egy közösségi traumát éltünk át, amivel az ember próbál valamit kezdeni – mondja Eszter. Hozzátéve, az újonnan jött hallgatóknak már nem kell ezzel a sokkal megküzdeniük.
