„Ha Viktor ellen vagytok, akkor a barátaink vagytok” – Riport a háborús hátországból

Foltokban ül le a sötétbe boruló útra a köd. Az aszfaltcsík mellett sorakozó házak többsége is sötét, a szorosan lehúzott redőnyök vakon merednek az utazóra. Mintha kihalt településeken haladnánk át. Holott ez még az ukrán határ innenső oldala.

A sötét háttérből élesen kirajzolódik az előttünk haladó sárga-vörös mentőautó, hátán a felirat: MedSpot. A Medicine on the spot (Orvosi segítség, ahol kell) kocsija Budapestről indult kora délután, Miskolcon felvettek még egy szakápoló önkéntest a két orvos és pszichológus mellé, majd Beregsurányban megpakolták a kocsit gyógyszerrel, egészségügyi eszközökkel. A többek között krízisellátást végző MedSpot Alapítvány a háború első hete óta jelen van a magyar-ukrán határon fekvő Beregsurányban. De most messzebbre indulnak: kárpátaljai misszióra.

A beregsurányi kultúrházban kialakított menekült krízisközpont, ahol februári ottjártunkkor még nyüzsögtek az emberek, most meghökkentően üres. A fehér műanyag asztalon árván rezeg a falubeli önkéntes készítette gőzgombóc. Az asszony maga is Beregszászról települt át sok éve. A lánya most is ott van, a háború kitörésekor átjött ugyan két hétre, de azután visszament, várta a fodrászszalon, mert akkor is kell az új frizura, ha háború van. Mindennap beszélnek egymással, mindennap süt valami finomságot a menekültközpontba érkezőknek. A házasságkötő teremben már nem állnak szétnyitva a tábori ágyak, a faluház körüli parkban felállott konténerekben sem alszik senki. Bár a hivatalos statisztikák szerint még mindig több ezren érkeznek naponta Ukrajnából, a beregsurányi krízisközpontban egyre kevesebb a menekült. Érkeztünk idején épp egy se volt. Estére befutott ugyan egy Ukrajnában tanuló türkmén egyetemista, de rögtön jelezte is, másnap megy tovább Frankfurtba, nem kér semmit, bár a tányér levest, ha nincs benne hús, elfogadja.

– Ez most kivételes nap, általában napi 30-40 ember fordul meg itt, de többségük csak információt kér, esetleg eszik egy szendvicset, azután megy tovább. A gyalogosan érkezőket az önkormányzat busza hozza be ide a határról, az is viszi el őket aztán Záhonyba a vasútállomásra. A többség Budapestre tart, vagy tovább. De akadnak olyanok is, akikért egyenesen egy munkaszervező jön ide busszal, hogy szétossza őket a környéken. Szállást is kapnak, meg ellátást – magyarázza Jóni Andrea, a központot április óta működtető Magyar Máltai Szeretetszolgálat vészhelyzeti csoportjának műszakvezetője, aki szerint a most indulók már átgondolják az utazást és felkészülnek rá.

Találkozópont a határnál

– A krízispont néha afféle találkozópont. Egy ukrán apuka például hónapok után itt látta újra a gyermekét, aki a háború előtt pár héttel született. Az apuka „kijött” dolgozni, ahogy korábban is, csak most nem volt visszaút. Ha hazamenne, besoroznák és ő nem akar harcolni, az asszony meg nem akar mindent otthagyni. Így itt találkoztak, majd fordultak vissza. Másokat éppen a férjük kísér a határig – meséli a műszakvezető. A máltaiak segítenek óvodát, iskolát, albérletet és munkát találni, egy évig támogatják a menekülteket, annyi idejük van megkapaszkodni itt, de a többség vissza akar térni Ukrajnába. Csak a háború végét várják.

– Már Ukrajna belsejében is tudnak rólunk. A múltkor megállt itt egy autó, csak egy rövid pihenőt tartottak, ők mondták, Kijevben kapták a tanácsot, hogy ide jöjjenek – mondja kicsit kihúzva magát Jóni Andrea, aki a magyar orvosok által létrehozott MedSpot Alapítvány udvarba begördülő mentőautóját is nagy lelkesedéssel veszi szemügyre. Megöleli az érkezőket, köztük Spányik Andrást, az alapítvány egyik vezetőjét, aki nem kis büszkeséggel mutatja az új szerzeményt, amit egy német autókereskedésben talált.

– Négy éves, nem volt olcsó, mert a segélyszervezetek felvásárolták az összes piacra került használt mentőt Nyugaton, hogy átküldjék Ukrajnába. Itthon egy hasonló korú mentőkocsi ennyi idős korára nagyon elhasználódik, de ez szép állapotban van – mondja és bizonyságul széles mozdulattal mutat a kocsira, amit ő vezet az egész kárpátaljai misszió alatt. A mentőautót a United Way támogatásából tudták megvenni. A magánadományokból fenntartott amerikai központú non-profit szervezet a rendszerváltás után nem sokkal jelent meg hazánkban, azóta számos szociális és egészségügyi alapítványt, civil szervezetet támogattak, a háború elől Magyarországra menekülők segítésére pedig külön segélyalapot is létrehoztak. A kocsi első ukrajnai útja Ungvárra visz, hogy a helyi alapítvány iránymutatásával menekülteket lásson el és megbeszélje a hosszú távú együttműködés lehetőségeit.

Tréfa a gépkarabély mögül

A sötét falvak között vezető út végén furcsán csillannak a záhonyi határátkelő drótkeretes lámpái. Az első sorompónál gépkarabélya felett átnyúlva apró fehér cetlit nyom a kezünkbe a fiatal ukrán határőr.

– Aki elveszíti soha nem jut ki onnan – szól a félig komoly figyelmeztetés, így az útlevél mellett erősen markoljuk azt is. A következő egyenruhás kiszállít a kocsiból és egy kisebb fülkéhez irányít minket, ahol alaposan átforgatják az iratokat. Ezt követi a csomagok átvizsgálása, végül az utolsó sorompó és a kis fehér papír leadása. Alig egy óra alatt megvolt. Igaz, az ungváriak jó előre jelezték érkezésünket a határőröknek. Sok kilométeres kocsisor mellett húzunk el. Néha egészen Ungvárig szorulnak, mióta lezárták a kikötőket az oroszok, a vasút ugyanis nem bírja el a forgalmat.

A magyar-szlovák-ukrán határ közé ékelődött Ungvárt első látásra nem érinti el a háború. A kivilágított kirakatok megrakva áruval, az éjjel-nappalik kilincsét kézről-kézre adják, a központi helyen épült Hotel Uzhgorod kék fényfüzére messziről világít, a kávézókban és éttermekben még késő este is sokan üldögélnek. Autóból sincs kevés, az áprilisi krízist leszámítva üzemanyag is van, 50 hrivnya literje – 12 forintos árfolyamon 600 forint. A reptér melletti bevásárlóközpontban még a mozgólépcsők is járnak, a kínálatra se lehet panasz: a drága laptoptól, a márkás ruháig, delikátesz édességig és orchideáig minden van. Ráadásul olcsóbban, mint idehaza.

S ami elsőre még meglepőbbnek tűnik: városszerte építkeznek. Nem egy új épület kifejezetten igényes megrendelőre utal. A válasz egyszerű: százezer menekült érkezett a háború kitörése óta a városba, megduplázva a lakosságszámot. Tele a hotelek, panziók, magánszállások, kiadnak mindent, amit lehet. Egy gombostűt se lehet leejteni. A Kelet-Ukrajnából érkezők egy része hosszabb távra rendezkedik be. Aki teheti, lakást, házat vásárol. Az ingatlanárak az egekbe szöktek. Megéri építeni. Hasonló folyamat zajlik egész Kárpátalján. Ráadásul az áremelkedés a lakások mellett az üzleti ingatlanokra is igaz. A feleennyi főre kialakított ellátórendszer viszont belefeszül, hogy működjön a helyi egészségügy, legyen elég hely az iskolákban, óvodákban. A helyiek közül néhányan úgy érzik, kiszorulnak saját városukból, ami okoz némi feszültséget.

Veszélyes neonfény

Éjszaka van, mire a mentő begördül az ukrán Heart to Heart alapítvány központja elé, ami korábban mozi volt. Az ötvenes években épült szocreál filmszínház hatalmas mozaikablakai fényesen ragyognak. Mint másnap kiderül, az önkéntesek nem örülnek annyira a hatalmas üvegtábláknak, amelyek közeli találat esetén berobbanhatnak. A mozit a nyolcvanas években bezárták, az épület az Ungvári Nemzeti Egyetemé, amely a háború kezdete után átengedte használatra az alapítványnak. Most hatalmas raktár az egész. Ahogy az épület többi része is, beleértve a vörös bársonyfüggönyös vetítőtermet. A padlón hordágyak, élelmiszeres zsákok, ruhák, játékok, mankók, kerekesszékek, pelenkák, gyógyszerek, bébiételek és még ezer más egyéb kaotikus halmokban.

Fent az egykori kávézó egyik sarkában hősugárzó, az épületben ugyanis nincs fűtés. Mellette termetes asztal, piros viaszosvászonnal leterítve, körötte moziszékek. Rajta vacsora a magyar vendégeknek. Másnap reggel ugyanezen az asztalon vár a reggeli, kiegészítve a híres-neves ungvári tortával. A kettő között egy fűtetlen kollégiumi éjszaka és egy légiriadó: hajnalban felvisítottak a szirénék, amelynek éles hangjánál talán csak az riasztóbb, hogy a magyar határtól úgy 50 kilométerre történik mindez. Az ungváriak többsége viszont csak legyint. És épp azzal nyugtatják magukat, ami az átutazókat riasztja: közel van a magyar meg a szlovák határ, az orosz rakéták meg nem olyan pontosak, hogy megkockáztassák, egy eltévedt lövedék uniós területre hulljon. De a repülőtér itt van – veti ellen valaki, amire buzgón bólogatnak. S gyorsan kiderül, hogy a felszín nyugalma alatt félelem, düh, a háború traumái keltette érzelmek áradata hullámzik.

Ki van mellettünk, ki van ellenünk?

– Reggeli után találkozhatunk a menekültekkel, akik orvosi segítségre várnak? – kérdezi kedves mosollyal a MedSpot ungvári missziójának pszichológusa, Csigó Kata. Az asztalon sütiket rendező kéz megrebben, a válasz pörölyként zuhan az asztalra: nem. A csapat meglepetten néz rá. „Majd, mindjárt jön a vezető és elmondja.” Egyre többen jönnek, kávét, teát kínálnak, a MedSpot működéséről kérdezgetnek. Az udvarias társalgás egyre feszengőbb. Mindenki fellélegzik, amikor végre befut Marija, az ukrán alapítványi vezető, aki szigorúan ukránul beszél. Szavait angolul tolmácsolják, holott az önkéntesek között akad, aki tud magyarul.

„Mikor jöttetek rá, hogy már nem mennek a menekültek Magyarországra és át kell jönni ahhoz, hogy segítsetek? Mit vártok tőlünk? Milyen időtávban gondolkodtok? Ez egyszeri látogatás, vagy visszatérnétek? Mit nyerünk az együttműködéssel?” Csakúgy záporoznak az egyre furább kérdések. A kis magyar csapat tagjai meglepetten néznek össze. A fordítás szüneteiben megpróbálják kitalálni, miről is szól valójában ez a társalgás, mert a szavaknak fájó élt ad a szinte tapintható feszültség. Majd egy óra kell, mire lehull a függöny.

„Sokan jönnek ide úgymond segíteni, megnézik a menekülteket, elutaznak a lerombolt házakhoz, meghallgatják a síró asszonyokat, faggatják az elnémult férfiakat, azután elmennek és soha nem látjuk őket. Az egyszeri segítség is jó, de nincs szükségünk a fájdalmunkban vájkálókra. Olyanokra várunk, akik visszatérnek, akikre hosszútávon is számíthatunk. Felelősséggel tartozunk azok iránt, akik tőlünk várnak segítséget, ha azt mondjuk nekik, hogy jön az orvoscsapat, akkor annak meg kell érkeznie.” Spányik doktor derekasan állja a sarat, bizonygat, nyugtatgat, válaszolgat. De ez kevés. Még van valami, amit, úgy tűnik, az ukrán hátországban ki kell mondaniuk a helyieknek: „Nem szeretnénk konfliktust. Nem szeretnénk, ha ez az együttműködés a magyar hatóságok fülébe jutna. Az ukrán emberek óvatosak, mert hallják, mit mond a magyar miniszterelnök és a magyar külügyminiszter, ezért félnek a magyarokkal való kapcsolattól. Tudnunk kell, ki van mellettünk, ki van ellenünk…”

Spányik doktor hosszan érvel, magyarázkodik, megemlíti a választási rendszer furcsaságát, majd utolsó mentőötletként a Népszava újságírójára mutat: „Ő korábban egy olyan lapnál, a Népszabadságnál dolgozott, amelyet az Orbán-kormány bezáratott, most pedig az egyetlen ellenzéki napilapnál dolgozik. Az a cél, hogy megmutassuk, lehet kapcsolat az ukránok és a magyarok között a kormány ellenében is. Azonos oldalon állunk.” A sustorgás felerősödik, egyre többször hallatszik ki belőle az „opozicija” (ellenzék) szó. „Ha Viktor ellen vagytok, akkor a barátaink vagytok.”

Tampon a sebbe

Hirtelen felenged a hangulat, mindenki felpattan, egymást túllicitálva kérdezgetnek az együttműködés részleteiről, azután körbevezetnek a moziban. – Itt az óvóhely, ahol délutánonként foglalkozásokat, nyelvórákat tartunk helyi és menekült gyerekeknek, zenekari próbákat szervezünk, érzékenyítő programokon próbáljuk oldani a két csoport közötti feszültséget, mert ha háború van is, ők még csak gyerekek – mutatja lelkesen Valéria, akinek szülei Kijev környéki tanárok, akik nem menekültek el, mert rájuk ott van szükség. A lányuk meg itt mesél történelemről, összetartozásról a gyerekeknek.

Nagy büszkeséggel mutatják a sok adományt, ami Portugáliából, Svájcból, Németországból és megannyi országból érkezett. Ezeket ők dobozolják be egy folyamatosan változó Google-táblázat alapján, amelybe mindenki beleírhatja az ország bármely pontjáról, hogy mire lenne szüksége. Az eleinte hatalmas halmokban érkező segélyszállítmányok azonban jócskán leapadtak. A készletek megfogyatkoztak, miközben egyre több meleg ruhára, gyógyszerre, terhességi tesztre lenne szükség… A kérdő pillantásra pillanatnyi csönd után érkezik a válasz: a harcokkal érintett területeken sok a terhes nő és még többen tartanak tőle, hogy azok… Tampon is kell, de nem csak a nőknek, hanem a katonáknak, azt dugják a sebbe, amíg el nem érik az orvost, a menstruációs betétet is használják, kiváló az átázó cipőbe, mert felszívja a vizet.

A körülöttünk állók nem jártak a fronton, de mindenki tud néhány szörnyű történetet. Elborzadva mesélnek kasztrálásról, erőszakról, elhurcolt gyerekekről, kegyetlenkedésekről. „Mi már kisírtuk magunkat, néha azt hisszük, egy könnyünk se maradt” – mondja a kárpátaljai Viktória, aki csak „fiúkként” emlegeti az ukrán katonákat, akiknek a helyi fogyatékkal élők készítenek mécseseket, amelyek akár hat órán át is égnek. Az ukrán Natali magyar szomszédait emlegeti, akikről semmit se tud, az idős harkivi kardiológus pedig innen táv-gyógyítja betegeit. Az ungvári egyetemen tanuló Valéria egy papírangyalfüzért emel ki egy dobozból. Gyereknapra készítették. Minden papírangyalon egy gyerek neve szerepel az életkorával, alatta a város nevével, ahol megölték. Több száz papírangyalt fűztek össze. Ma már több mint kétszer ennyit kellene felfűzniük a zöld spárgára – mondja a fiatal lány.

Ekkorra kiderül, hogy mégis jó lenne, ha a MedSpot csapata elmenne a menekültszállássá alakított ungvári sportcsarnokba. Felkerekedünk.

Élet a bokszteremben

A csarnok küzdőterén sebtiben felállított paravánokkal kerítik el az egy-egy családnak kialakított „szállásokat”. Van aki március óta él itt. A köztes térben gyerekek rollereznek háromkerekű járművükkel, amíg az érkező orvosok látványa oda nem csábítja őket. S jönnek sorban a betegek. Az első néni covidos, a következő sírva panaszolja, hogy alig tud járni, annyira fáj a derekától egészen a térdéig a lába. A gyerekek apjának feldagadt az arca, a fogát fájlalja, de valójában tele van duzzanatokkal. A két sztrókot is túlélt asszonynak vérnyomást mérnek, nyugtatják, de teljes kivizsgálás kellene. A következő tele van csípésekkel, ágyi poloska, állapítja meg a csapat. A legtöbben a fájdalmon túl is inkább beszélni akarnak, akkor is, ha tolmácsolni kell, el akarják mondani, hogy mióta vannak úton, mennyire kilátástalannak érzik a jövőt. A csípésekkel teli nő visszatér, szégyelli a dolgot, ő mindig tiszta volt, mutogatja a házát, mígnem a felvételhez ér, amin leégett az otthona, erre sírva elrohan.

A következő állomás Munkács. Egy külvárosi bokszterem végletekig lepusztult épülete, amely a háború kezdete óta menekültszállásként működik. Udvarán fekete Peugeot. Alekszander, a szállás újjáépítésére vállalkozó nemzetközi team vezetője hosszan mesél arról, hogyan lőtték szét az orosz katonák, miután benéztek az ablakon és meglátták a hátsó ülésen kucorgó három gyereket. A bokszteremben, ahol márciusban a Népszava fotóriportere még menekülteket fotózott a ring szélén ülve, most senki nincs. A többség továbbment, jelenleg csak hét család lakik itt. De ez csak átmeneti állapot. A menekültszállónak átalakított helyi iskolában ugyanis megkezdenék a tanítást, kell a hely. Alekszanderéknek három hetük van arra, hogy lakhatóvá tegyék az épületet és fogadni tudják a menekülteket, mielőtt szélnek eresztik azokat, akik eddig is azért voltak ott, mert nem volt hová menniük. „Megleszünk, ha ilyen nagyszerű segítőink vannak” – int Alekszander és hatalmas karjaival átöleli a Seattle-ből érkezett Austint, aki korábban pizzasütőként dolgozott, de úgy érezte, itt nagyobb szükség van rá, jött és marad, amíg hasznát veszik. A leendő konyha falára egy olasz művész festett igéző szemű, virághajkoronás nőt, a kertben egy szőke punkfrizurás angol mutatja a CBC híradását arról, miképpen foglalta el a csapatával egy orosz oligarcha házát London belvárosában, mielőtt eljött volna a kárpátaljai Munkácsra kőműveskedni. A MedSpot orvosai közben megvizsgálják a gyerekeket, akik némi tartózkodással közelítik meg a csillogó mentőautót. Félve mutatják a torkukat az idegen maszkosoknak, de Albert Tamás szakápoló kék gumikesztyűből fújt kesztyűbábja feledtet mindent. A végén pedig senki sem menekülhet a bokszoló hatalmas ölelésétől, amelynek melege a határátkelés több órás hideglelésén túl is kitart.