Nehéz nem észrevenni, micsoda átalakuláson ment keresztül 1956 a magyar állam kollektív tudatában és ünneplési gyakorlatában 2010 óta. A forradalom és szabadságharc emlékezete - az események hajdani főszereplőiével együtt - kezd visszakerülni abba a nemszeretem pozícióba, ahol a hatalom képviselői a rendszerváltás előtt tartották: szemmel láthatóan már megint kényelmetlen nekik, és szívesen úgy tennének, mintha meg sem történt volna. Valamennyire még az ok is hasonló: a 66 éve történtek legitimációs problémákat vetnek föl minden olyan uralmi rendszerrel szemben, amely Moszkvát tekinti igazodási pontnak.
Aki túlzottnak és erőltetettnek érzi a párhuzamot, annak a figyelmét nem csak az épp a napokban indult plakátkampányra szeretnénk felhívni (bár utoljára tényleg a NATO és a nyugati imperialisták ellen hergeltek minket hasonló, szintén a Kremlből sugallt eszközökkel a létező szocializmus legvadabb éveiben; miközben most mégiscsak arról van szó, hogy egy agresszív katonai hatalom indított nyíltan imperialista, terület- és forrásrabló háborút a szomszédunkban, amiről a kormánynak, erős fixációt sejtetve, az jut az eszébe, hogy már megint mire készül Brüsszel). És nem is csak arra, hogy a miniszterelnök mostanában mintha kerülné Budapestet (ahogy öregszik, egyre rosszabbul tűri a füttyöt, olyasmit viszont régóta nem csinált, ami tapsot érdemelne). Hanem például arra, hogy ha így megy tovább, a korábban a Kossuth tér hangulatát meghatározó Nagy Imre-szobor hamarosan már Rákosrendezőről fog bánatosan integetni az ünneplő munkástömegek felé. Meg arra, hogy a Fidesz az elsüllyesztett igazi 56-osok helyett egyre több olyan figurát ránt elő, akik talán ott sem voltak, de ahhoz, hogy a saját hiteltelenségük rávetüljön a múltra, mégis minden létező kommunikációs segítséget megkapnak. És persze arra is, hogy a kormánypárt számára október 23-a ma már szinte kizárólag az előző, baloldali(bb) kormány ellen fellázadt, nem feltétlenül fiatal és nem is mindig tisztességes szándékú pesti srácok ünnepe, amihez egyszerre kell átírni mindkét történelmi pillanat eseményeit. Nem végeztünk ilyen tárgyú szövegelemzést, de emlékezetből összerakva évek óta nagyságrendekkel többet beszélnek az utóbbiakról, mint azokról akik az életük kockáztatása vagy akár feláldozása árán megpróbálták kiverni az országból az orosz megszállókat.
Most tehát itt van nekünk ez a kényszerű nemváltáson átesett új ünnep Dózsa Lászlóval (1942-), a magyar szabadságért a tévészékház túrórudi-automatáival is bátran szembeszálló népfelkelőkkel, meg Orbán Viktorral, akit csak úgy lehet utólag a forradalom hősévé retusálni, ha addig fűrészelik a múltat, amíg ki nem derül, hogy az igazi, a valóban sorsdöntő ’56 valójában 2006-ban volt. Készült róla film is; olyan, amilyen – futotta rá a pénzünkből (mint azóta láttuk, az is bármennyit megér a közösből, ha egy valódi 56-os hős emlékének a bemocskolásával lehet egy kicsit szebbnek láttatni a mai hatalmasokat). Igaz, a címe legalább időtlen: maholnap aktuálisabb, mint 16 éve.