Metasztázisok
a sírásomra ébredek.
elkapom álombéli arcod,
ami olyan, mint egy elengedett
léggömb, egyre kisebbedik,
ki tudja, milyen magasan
durran el.
anyu a boltból tomi mosógélt hozott,
aromaterápiás. maláj orchidea.
a göncök, akár a sejtjeid, egymásba
kapaszkodva forognak, émelygés
fog el, ahogy a dobba bámulok.
megvolt az első kezelésed.
egész nap renyhén táplálkozom.
mintha kitépnének belőlem,
titkos belső szervet,
szuperképességet.
queent hallgatok, I want to ride my bycicle,
I want to ride my bike. gyerekkorom
fekete bakelitlemez, pörög a szoba.
nézzük a napfogyatkozást,
mindketten más-más szögből.
Fájdalomtermészet
hullámokban tör rám. top gun. tom
cruise, fiatalon, akárcsak te, amikor
bevonultál a katonaságba. ma vámos
miklósra hasonlítasz, anya csak egy van.
felfelé kopaszodtál. vajon a kemótól
majd tovább magasodik a homlokod?
take my breath away…
hullámokban tör rám. napokra elfelejtem
a kérdést, mennyi lehet még hátra. a centi,
amit magaddal vittél a laktanyába, elveszett.
gyakran kihúzogattam a fiókjaid. öngyújtó-
gyűjtemény, szerelmes levelek. humorista
akartál lenni. a konyhában ülünk, felváltva
utánozod gobbi hildát és gálvölgyit. kiesik
a számból a nokedli, úgy röhögök.
hullámokban tör rám. nagyon fáj, nem megy.
gyakran megfeddem magam, hogy kevés
a hitem. olyankor arra gondolok, miért ne
történne csoda. mikor érdekeltek engem
a statisztikák? keresem a túlélőket a neten.
de olyanok jönnek föl, hogy palliatív kezelés,
meg inoperábilis. karácsonyra megveszem
magamnak a hasnyálmirigynaplót. eddig
nem mertem elolvasni, de most feltétlenül.
hullámokban tör rám. letagadok mindent.
már hogy lenne benned a halál? mi az, hogy
pont te, aki: az egészség megszállottja. ez kérem,
tévedés lesz. elcserélt lelet, vagy benézett minta.
absztinens, nemdohányzó. rendes, megbízható férj,
akár a kék opel, családi modell, régi. emlékszel?
bőrkabátot kerestünk neked pesten. hosszú
távra, jó minőségűt, de végül nem találtunk.
hullámokban tör rám. hogy nekem nincs emlékem.
ideám van csak rólad, és a tudatalattim, ahova
bezárkóztál. bontom ki a fájlt, és egyfolytában várlak.
múltkor azt álmodtam, ravatalozóban ülök, mint
túlexponált fotón, a rokonok vonásait kifakítja a fény,
talán fehérben vagyunk. örülünk egymásnak, rég
nem látott unokatesók, ismerős nénik, bácsik,
kereslek, de úgy tűnik, hogy te nem jöttél el.
nincsen bátorságom érdeklődni utánad.
hullámokban tör rám. esténként imádkozom.
üdvözlet és aláírások egy karácsonyi képeslapon,
legszívesebben odaadnám az immunrendszeremet.
anyu is elsírja magát, miért nem ő jön. és hogyan
szülhetett pont erre téged. minden délután alszik. kisfiút
vezet az utcán, akinek folyton összerogynak
a piszkafa lábai. amikor felébred, nagyon fázik,
lassú a keringése, a dereka majd’ leszakad.
nincs fontosabb, mint az álmaid
hullámokban tör rám a megbocsájtás,
amiért sokáig nem kerestél minket. csak elhoztad a
gépet, telepítetted rá, ami kell, plusz az any disc táv-
segítséget, hogy majd a frissítéseket otthonról
megcsinálod, amikor szükség van rá. mi az az uplód,
kérdezte anyánk, elmagyaráztad. később egy idegen
kurzormadár cikázott fel és alá a fényes monitoron,
követtem izgága reptét, mappák közötti tépelődését,
egy virtuális gondolatmenetet, ahogyan újraformázza
a hibás meghajtót, és csőrével mindent megkopogtat,
futtat, kipipál, bezár.
hullámokban tör rám, hogy végül majd friss emlék leszel.
lefogyott a hangod a telefonban. karcos lett és gyenge, mintha
valaki a földön túlról beszélne hozzám. kopasz, csontsovány
emlékmű-magad a mélység ünnepélyébe csomagolod,
és soha többé nem jössz ki onnan. kémcsőből kémlelsz,
szétdurrant vénáidban a kishúgod úszkál, akit a lábánál
fogva lógatsz, és én vinnyogok, eressz el, pisilni kell,
ne csiklandozz tovább. vajon hogy bírom ki a temetésed.
mindig csak magamra gondolok. meg arra, hogy fájni fog,
rohadtul fájni fog a derekad, és nem fogsz tudni aludni.
Emlékek háborúja
ma azt álmodtam, hogy ugyanúgy kifújtad
a levegőt a szád sarkán, mint amikor meghaltál.
pár napra rá feltámadtál, és szidtuk az orvost
egy ápolóval, amiért tévesen halottnak
nyilvánított. ültél az ágyon, mintha mi sem
történt volna, mentünk a parkba, cigizni
akartál, kávét inni. a macska reggel megint
feltúrta a szekrényedet. az összes zoknid
szétgurult a szobában, én alig bírtam
összeszedni magam, hogy felkeljek
a zsibbadásból, ami a gyógyszereim
mellékhatása. a kutya játéka papucsod
mellett az ágy alatt, ami már csak egy
vakráma letakarva, festmény nélkül.
állítólag a temetésig nem szabad
a tárgyakat eltávolítani, mert azok
még tieid, nehogy megharagudjál.
ma fognak hamvasztani, vagy holnap.
vajon te látod a testedet kívülről?
amikor előrehaladt a betegséged,
és átaludtad a napokat, éppen
csak szenvedni ébredtél fel, gyakran
figyeltem álombéli arcmimikádat,
fel-felhúztad a szemöldököd, mint aki
rájött valamire, és érdekesnek találja,
egészen meglepődött, csodálkozó
csukott szem. máskor meg hirtelen
elmosolyodtál, akár a babák, valami
érthetetlent préseltél ki a szádon, és
hiába kérdeztem, min nevetsz, angyalom,
nem válaszoltál. de túlsúlyban voltak a
függőleges homlokráncolások, frontvonalak,
a háborús arcod, amit annyira vártam,
hogy végérvényesen, örökre kapituláljon,
kezemet kihúzzam hideg kezedből, és zavartan
a szerszámos fiókba dobjam az ezüstgyűrűt,
amit a hullaszállító nyújtott be az ajtón, és mintha
költöztetők zaja a házban, hogyan felejtsem
el a puffogó lépteket, zsáktested surrogását.
