Giorgia Meloni, aki kedden a képviselőházban, majd szerdán a szenátusban is bizalmat kapott, már a múlt hétvégén bemutatta a miniszterek listáját, mára az államtitkárok személyéről kíván dűlőre jutni az Olasz Testvérek koalíciós partnereivel, a Matteo Salvini által fémjelzett Ligával és Silvio Berlusconi Forza Italiájával.
Meloni legfontosabb üzenete a törvényhozás két kamarájában elmondott beszédében az volt, hogy sosem volt a diktatúrák híve és elítéli a fasizmust. A sors különös fintora, hogy kijelentése szinte egybeesik az olasz történelem egy nem éppen fényes eseményének századik évfordulójával: 1922. október 27-én kezdődött a „római menetelés”, azaz indultak meg a főváros felé Benito Mussoloni fasiszta erői. Ennek eredményeként Mussolini kormányfő lett, 1922. október 31-én megalakult az új kormány, három fasiszta miniszterrel.
A „Marcia su Roma” azonban nem úgy zajlott, ahogy azt Mussolini állította. Egy meg nem történt legendával ámította honfitársait, s valójában nem is nevezhető menetelésnek. Mussolini és feketeingesei azt állították, hogy „a nép által támogatott” 300 ezer harcos vezette a „nemzeti forradalmat”, amelyért „3000 fasiszta mártír adta életét”. Ehelyett az egész esemény inkább bohózathoz volt hasonlítható.
A „Marcia su Roma” kiváltó oka az volt, hogy Luigi Facta miniszterelnök be akarta vonni kabinetjébe a szocialistákat, ezért október 24-én Nápolyban a fasiszta nagygyűlés megtárgyalta a főváros elleni felvonulás részleteit. A menetelés október 27-i kezdetére azonban alig ötezer fasiszta fegyveres gyűlt össze Rómától északra és keletre, ráadásul mivel éjszaka szakadt az eső a fővárosnál, a rosszul felfegyverzett és elegendő élelemmel nem rendelkező feketeingesek belesüppedtek a sárba, hamar elment a kedvük mindenfajta erőszakos hatalomátvételtől. Október 28-án a római kormány, a tétova Luigi Facta miniszterelnök vezetésével úgy döntött, ostromállapotot hirdet és a hadsereget a fasiszta erőkre küldi. Ez döntő momentum lett volna, s alighanem hamar megsemmisítették volna a Duce seregét még akkor is, ha október 28-a folyamán mintegy tízezer újabb feketeinges csatlakozott a többiekhez.
Abban, hogy az események mégis szerencsésen alakultak Mussolini szempontjából, döntő szerepe volt III. Viktor Emánuel királynak. Az uralkodó ugyanis nem írta alá az ostromállapotról szóló rendeletet, meg akart egyezni a fasisztákkal. Döntésében szerepet játszhatott az is, hogy unokatestvére, Emanuele Filiberto rokonszenvezett a fasisztákkal.
Sokat elmond a tervek komolyságáról, hogy Mussolini nem is volt ott a fasiszta menetben. Október 27. és 28. estéjét Milánóban töltötte, az operában majd a színházban, az előbbi napon zsidó szeretője, Margherita Sarfatti társaságában, másnap feleségével, Rachelével élvezhette az előadást. Csak október 29-én este, amikor III. Viktor Emánuel király már felajánlotta neki a miniszterelnöki tisztséget, szállt fel az éjszakai vonatra, amely Rómába vitte, majd október 30-án reggel vette át a királytól a kinevezési oklevelet.
Mussolini óvatosságát az magyarázhatta, hogy tisztában volt azzal: serege alkalmatlan a hatalomátvételre. Emilio Lussu (1890-1975) történész szerint azért várta Milánóból a római események alakulását, hogy ha puccskísérlete kudarcot vall, gyorsan a közeli Svájcba menekülhessen.
Másnap, október 31-én, amikor már régen minden eldőlt, és Rómán kívül egyetlen lövés sem dördült el, az újdonsült kormányfő a fővárosba hívta a Róma kapujában összegyűlt osztagosait.
Kétségtelen, sok olasz akkor úgy látta, a fasizmus "népi mozgalma" választ kínál a polgári liberalizmus válságára és a nemzetközi baloldal kihívására. Bár kezdetben az olasz fasiszták mozgalma nem tűnt erőszakosnak, hamar kiderült, mennyire hamis a magukról kialakított kép. Mussolini hatalomátvétele után ugyanis a feketeingesek ámokfutásba kezdtek, üldözni kezdték a szocialistákat és a kommunistákat, vagy bárkit, akiről azt hitték, hogy baloldali. Bár a kommunisták általános sztrájkkal fenyegettek, az ellenállás hamar elbukott.
A fasiszták "inváziója" előfutára lett a XX. századi Európa egyik legsötétebb érájának. A mozgalom a „menetelést” követő két évtizedben a rasszizmusban és az antiszemitizmusban, az újkolonializmusban és a világháború kirobbantásában, a népirtásban és a holokausztban bontakozott ki. A gyászos következmények ellenére a Ducét még ma is sokan dicsőítik Itáliában, Meloni pártjában is.
