Csunderlik Péter: A hazára árulkodó „vörös emigráció”

„Furcsa helyzetben van manapság a magát konzervatívnak érző, széles látókörűnek is mondott hazafi. Polgári, konzervatívnak is aposztrofált kormányát Európa-szerte szidják, Führerstaatot és putyinizálódást emlegetve, szeretett fővárosát antiszemita brigantik tanyájának kikiáltva. (…) Nos, ezekben a csendes, dilemmákkal teli órákban érdemes leemelni a polcról Mályusz Elemér A vörös emigráció című kötetét” – ekképp ajánlotta a konzervatív olvasók figyelmébe Mályusz Elemér könyvét még 2011-ben Prőhle Gergely, akkor a második Orbán-kormány helyettes államtitkára.

Mi volt Mályusz Elemér hírhedt könyve, és mire született válaszul?

Az 1931-ben megjelent A vörös emigráció csúcsterméke volt az 1918-1919-es forradalmak bukásával Ausztriába menekült baloldali emigráció lejáratását célzó ellenforradalmi propagandairodalomnak, amely hitelteleníteni akarta a Horthy-rendszert külföldről ért bírálatokat. A baloldali emigránsok ugyanis beszámoltak a fehérterrorról, persze nem egyszer eltúlozva annak mértékét (mint Pogány József A fehér terror Magyarországon című 1920-as könyvében). A legjelentősebb „árulkodó” felhívást Károlyi Mihály, Hock János, Jászi Oszkár, Linder Béla és Szende Pál jegyezték, „A világ demokratikus és pacifista közvéleményéhez” címmel 1922-ben. De még a baloldalon is akadtak, mint például a Károlyi szenvedélyes hívének számító Illyés Gyula – ahogy arról beszámolt a Beatrice apródjai című művében –, akik elbizonytalanodtak, hogy nem kontraproduktív-e ez az „árulkodás”? Hiszen a magyarországi események bírálata a külföld előtt alkalmas volt arra, hogy a jobboldali propaganda alátámassza vele a „hazaárulás” vádját. Az ezzel kapcsolatos vitákat és álláspontokat Litván György foglalta össze a „Hazaárulás-e a hazára »árulkodni«?" című tanulmányában. Jászi például a következőt válaszolta Rupert Rezső 1922-es kritikájára, amely szerint a külföld előtt minden testvérharcnak el kell múlnia: „Itt az ideje (…), hogy végleg szakítsunk a nemzeti elzárkózás és titkolózás politikájával. Minden nemzeti belügy a nemzetközi közvéleményre is tartozik. Minden hazugság, szépítgetés, elferdítés ezerszeresen megbosszulja magát. S különösen végleg szakítanunk kell azzal a feudális tannal, hogy a magyar a magyarhoz szükségképpen közelebb áll, mint a magyar valamely külföldihez.” Hiszen bármely művelt, humanista magyarhoz közelebb áll Anatole France, mint Héjjas Iván.

Az „árulkodó” emigránsok diszkreditálását célzó, kétes értékű könyvek, füzetek vagy éppen cikksorozatok közé tartozó Mályusz-mű jelentőségét az adja, hogy az egyik legjelentősebb magyar történész írta, akit ugyan középkorászként tart számon az emlékezet, de Szent István korától a jelenkortörténeti áttekintésekig adott ki munkákat. Köztük a magyar történészszakma etnikai alapú megtisztítását követelő, 1942-es A magyar történettudomány című művét is, amely a legszélsőségesebb összegzése Mályusz völkisch nézeteinek. Bár Mályusz középkorászi nagysága vitathatatlan, az „írói munkásságához” tartozó művei miatt 1945 után eltávolították a magyar történettudomány élvonalából, hogy majd 1954-ben visszatérhessen a szakmába, az 1980-as évek elején pedig a magyar történettudomány köztiszteletben álló doyenjeként ünnepeljék a Mályusz Elemér emlékkönyvvel. Értelemszerűen a rehabilitált Mályusz Elemért nem sokszor szembesítették az 1945 előtti uszító munkáival, amelyek közül A vörös emigráció 2021-ben egy egész cikksorozatra ihlette Bayer Zsoltot „Törpe Károlyi Mihályocskák” címmel.

De a fiatal Mályusz Elemér, a Turóc megye kialakulása című, 1922-es népiségtörténeti alapmű szerzője vajon miért írt könyvet az 1919-es emigránsokról? Soós István, a Mályusz-hagyaték gondozója tárta fel A vörös emigráció keletkezéstörténetét, amelyet az ő kutatásai alapján ismertetek, hogy aztán bemutassam a lejáratás módszertanát.

Az eredetileg külföldi megjelenésre szánt mű ötlete Teleki Pálé volt, aki egy népszövetségi delegáció tagjaként szembesült azzal, hogy az angol diplomaták milyen keveset tudnak a modern Magyarország történetéről: csak Kossuth Lajos és Kun Béla nevét ismerték, de tevékenységükről már alig tudtak valamit. Telekiben ekkor fogalmazódott meg, hogy propagandamunkákat kéne íratni a külföld „tájékoztatására” a Tanácsköztársaság történetéről és az 1919 utáni baloldali emigráció tevékenységéről. A kommünt bemutató könyvet végül Kaas Albert jogtörténész írta meg, Bolshevism in Hungary – The Béla Kun Period címen, és 1931-ben jelent meg.

Az emigrációtörténeti munkára Szekfű Gyula kapott felkérést, mivel A száműzött Rákóczi című 1913-as botránykönyvével már bizonyította, hogy hatásosan tudja kritizálni egy emigráció tevékenységét. Teleki 1927 áprilisában kérte fel Szekfűt a munka megírására, amelynek költségeit Bethlen Istvánnal egyeztetve a Külügyminisztérium vállalta magára. Szekfű hozzá is fogott a munkához, az Országos Széchényi Könyvtárban megtalálható bécsi időszaki kiadványokról készített jegyzeteket, de júniusban felkereste a Magyar Országos Levéltárban dolgozó Mályusz Elemért a kéréssel, hogy legyen a társszerzője, mivel a Hóman Bálinttal közösen jegyzett többkötetes Magyar történet munkálatai miatt nem volt ideje arra, hogy egyedül teljesítse a megbízást. A még csak huszonnyolc éves Mályusz elfogadta a korszak „sztártörténészének” megtisztelő ajánlatát.

Szekfű és Mályusz 1927 júliusában találkoztak Telekivel, aki tájékoztatta őket, hogy a művet angolul, vagy lehetőség szerint franciául, illetve németül kell megírni, 12-16 ív terjedelemben, amelyhez 10-16 ívnyi dokumentációt csatolnának függelékként. Honoráriumként 4000, az előkészületek céljára 2000 pengőt irányoztak elő. A külföldi kiadás jogát Teleki magának kötötte ki, a magyarországi jog a szerzőknél maradt, a határidőt 1927. december 15-ben állapították meg. A feladatmegosztás szerint Szekfű írta volna a bevezetőt és az összefoglalót – négy ívet az egész könyvből –, míg Mályusz végezte volna el a munka érdemi részét.

Mályusz megkapta Szekfű jegyzeteit, és Teleki segítségével még a Bel- és Külügyminisztériumtól is kapott – előre kiválogatott – anyagokat, azonban lassan haladt. Közel fél évvel a megbeszélt határidő után, 1928 áprilisában is még csak az anyaggyűjtést fejezte be, ezért májusban háromhetes szabadságot vett ki a Magyar Országos Levéltárban. A lakásába zárkózott, még az ebédjét is felhozatta, és csak dolgozott: „Állati volt” – emlékezett utólag. Mikor végzett, Mályusz felkereste Szekfűt, aki azonban közölte, hogy nem írja meg a saját részét, így az is a fiatalabb történészre maradt. Ez a bánásmód igencsak „beakadt” Mályusznak, aki még öt évtizeddel később is sértetten emlékezett vissza a csak 2021-ben kiadott memoárjában: „Nevetséges figurának éreztem magamat, akin megérdemelten kárörvend mindenki. Szekfűt ekkor ismertem meg, és ugyanekkor ábrándultam ki belőle egész életemre.”

Így a „Forradalmár és emigráns lelkületet” bemutató összefoglaló elkészítése is Mályuszra hárult. A mű 1931-ben jelent meg angolul (The Fugitive Bolsheviks) és németül (Sturm auf Ungarn – Volkskommissäre und Genossen im Auslande). A magyar kiadás ötletével még Szekfű kereste fel Dick Manót 1927-ben, akinek az lett volna a feltétele, hogy Szekfű írjon a könyvhöz előszót és a neve szerepeljen a címlapon is, ennek hiányában az 1928-ban elkészült Mályusz-művet azonban nem akarta kiadta, és a magyarországi megjelenést Teleki Pál se támogatta. A vörös emigrációt végül Tormay Cécile folyóirata, a Napkelet 1931-es évfolyamában kezdték közölni, mivel az írónő úgy találta, hogy Mályusz műve „minden időknek maradandó”. 1931 decemberében azt írta: „ennek a nemzetnek becsületes és hazaszerető fiai vegyék le a kalapjaikat a fiatal Mályusz Elemér előtt, mert önvédelmi harcunknak egyik legjelentősebb és leglegyőzhetetlenebb fegyverét tőle kapták”.

Lássuk: milyen „fegyvereket” forgatott Mályusz, milyen technikákkal élt az 1918–1919-es forradalmak vezetőinek lejáratása érdekében? Mindenekelőtt azzal, hogy az 1919. március 21-i „hatalomátadás” legendájának felmondásával – a források többsége szerint Károlyi valójában nem írta alá a lemondó nyilatkozatát – ő is szorosan összekötötte a Károlyi-féle Népköztársaságot és a Kun Béla vezette Tanácsköztársaságot: „Károlyi már befejezte a hivatását. (…) Erre az utolsó gesztusára csak azért van szükség, hogy a polgárság még csak kísérletet se tegyen az ellenállásra és a bolseviki népbiztosok minden akadály nélkül vegyék át a hatalmat.”

Mályusz műve nagyobb részében az októbrista emigráció tevékenységével foglalkozik, és csak kisebb részt a kommunistákkal, a két csoport tevékenysége között azonban nem látott lényegi különbséget: „Mialatt az emigráció népesebb fele teljes odaadással küzdött Magyarország ellen a kisentente érdekében, a kommunistáknak számra csekélyebb része sem maradt tétlenül. Az ő támadásaik célpontja is Magyarország volt, csupán eszközeik különböztek. Moszkva fényében sütkérezve, nem volt szükségük sem a kisantant szövetségére, sem anyagi támogatására és így haditerveiket az utódállamok érzékenységének teljes figyelmenkívül hagyásával dolgozhatták ki. Kétszeresen jellemző, hogy ennek dacára Magyarország és a kisentente érdekeinek összeütközésekor ők is feltétlenül az utóbbi védelmére kelnek – noha pártatlanságukat könnyen megőrizhetnék –, csakhogy árthassanak Magyarországnak.”

Mályusz azt állítja A vörös emigrációban, hogy a kommunisták érzéketlenek voltak a trianoni területcsonkítás iránt, ez azonban nem igaz. Az olyan 1920-as évekbeli illegális kommunista kiadványokban, mint amilyen az Adalékok a trianoni rablóbéke megszületéséhez című füzet, „imperialista rablóbékeként” ítélték el a trianoni békeszerződést, és az internacionalista kommunisták nem egyszer kifejezetten nacionalista retorikával igyekeztek mozgósítani a Horthy-rendszer ellen, emlékeztetve arra, hogy a csehszlovákok és a románok ellen a Vörös Hadsereg harcolt, nem Horthy Miklós Nemzeti Hadserege.

Mályusz az 1918–1919-es forradalmak emigrációba szorult vezetőit nem magyaroknak, hanem idegeneknek, „zsidóknak” tartotta, akik Károlyi Mihály előtérbe tolásával igyekeztek leplezni magukat, úgy a forradalomban, mint az emigrációban: „Az új orientációnak egy hangzatos névre van szüksége. Egy emberre, kinek hátamögött ismét lehet bármit csinálni, kinek korlátoltsága nem ismert határokat s aki, amíg kifelé a tömegek félrevezetésére a vezér szerepét játssza, bábu a háttérben meghúzódók kezében. Ki volna erre alkalmasabb Károlyi Mihálynál, ki egyszer már oly pontosan elvégezte feladatát?”

Mályusz műve szerint a „zsidók” nem tudtak a magyar nemzethez asszimilálódni, érzéseivel azonosulni. Ebből a szempontból paradigmatikus a Nyugat-mecénás Hatvany Lajos leírása: „Hatvany (…) nem bírt érzésében magyarrá lenni, de nem is akart a magyarsághoz hozzáhasonulni. Gyűlölte a magyar társadalomnak századokon keresztül kialakult életfelfogását és világnézetét. (…) Tevékenyen részt vesz a forradalom kirobbantásában, a degeneráltnak azonban hirtelen elfogy az ereje s nem tud mihez fogni, mikor az eszközök ölébe hullanak.” A baloldali politikusok ugyanis nemcsak „idegenek”, de alkalmatlan dilettánsok is voltak a Horthy-kori ellenforradalmi propaganda szerint, ezért nem érhetett célba „ártó” szándékuk.

De A vörös emigráció manipulatív voltát legjobban az illusztrálja, hogy Mályusz miképp fordította ki Jászi Oszkár kapcsolatteremtési kísérletét a kisantant-országok vezetőivel. Jászi ugyanis a következő programot adta az „Emigrációs politikánk győzelme” című 1921-es cikkében: „A magyar demokráciának külpolitikájában elsősorban kisentente-barát orientációt kell követnie, minthogy egyesegyedül a kisentente tekinthető olyan külpolitikai erőtényezőnek, melynek érdeke (…) egy demokrata magyar kormányzás visszaállítása.” Mályusz azonban Jászi koncepcióját a környező országokkal történő kiegyezésre és a Dunai Konföderáció létrehozására Magyarországnak a kisantant-szövetségbe való belépéseként és az elszakított magyarság elárulásaként interpretálta, „aknamunkaként az utódállamok magyarsága ellen”, hogy végül arra a következtetésre jusson: az emigráció lett a negyedik „kisantant-állam”.

Mályusz azonban eltúlozta Jásziék szerepét és jelentőségét – miképp Jászi Oszkár helyzetértékelése is téves volt. 1921-ben ugyanis Jászi még optimistán írta a Bécsi Magyar Újságban, „A Horthy-rendszer összeomlása” című cikkében: „Még abban az esetben is, ha a kisentente tovább folytatná a habozás és elnézés politikáját, és meghajolnék a nagyantant Horthy-barát diplomatáinak fezőrjeinek presztízse előtt: még abban az esetben rövid idő alatt össze kell omlania a Horthy-rendszernek merőben belpolitikai és erkölcsi okokból is.” De tíz évvel később már csak az Atlanti-óceán túlpartjáról, az USA-beli Oberlinből válaszolt Mályusz kritikájára, Charles Seignobos francia történész kortárs történeti összefoglalását összevetve Mályusz emigráció-ábrázolásával: „Sorbonne és Szeged tanárainak ilyen eltérő véleményei között nyugodtan várom a végleges ítéletet.”

(A cikk a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült)