Bárkiből lehet hajléktalan – Üzentek a felelősségét hárító Orbán-kormánynak a szegények és a nincstelenek

„Talán én tehetek róla, hogy nincs munka? Az én hibám, hogy itt, a faluban, de még a környéken is csak a csókosok dolgozhatnak a hivatalban? A többiek dögöljenek éhen? A nagyembereknek fogalmuk sincs, hogy van ez az élet. Jó dolgukban már nem tudnak mit csinálni, nem tudják már, hogy nézzenek le minket. Förtelem!” Ezt mondta Andrea, a borsodi, hetedikes lányát egyedül nevelő, 43 éves édesanya, miután a tévében azt hallotta, a kormány szerint az államnak nem feladata a szociális gondoskodás, csak ha minden más lehetőség kimerül.

A kormány a minap világossá tette, nem tartja feladatának a rászorulók védelmét, segítését, szociális biztonságát. Legfeljebb csak egy leg­utolsó védőháló akar lenni, ahová már jóformán csak holt lelkek potyognak. A Pintér Sándor belügyminiszter nevével jelzett törvénymódosítás szerint a jövőben a mélyszegénységben élők, a fogyatékos emberek, a hajléktalanok, az állami gondozásban élő gyerekek, a létminimum alatt élő idősek önmaguk felelősek saját szociális biztonságukért. Ha erre képtelenek, akkor családtagjaikra hárul a feladat. Ha a hozzátartozók sem tudják ezt vállalni, akkor az önkormányzatok, az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek jönnek a sorban, és a legvégére marad az állam. Azóta a parlamenti vita is megvolt, a párbeszédes Szabó Tímea „Lex Megdöglesznek” nevezte az 1993-ban elfogadott szociális törvény módosítását, Komjáthi Imre, az MSZP társelnöke szerint a Fidesz-kormány az embertelenség, az emberellenesség útján lépked.

Fülöp Attila államtitkár a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Máltai Hírek című lapjában adott magyarázatot a módosításra. Azt mondta, régi vita zárult le, ami arról szólt, honnan közelítsük meg a szociális gondoskodás folyamatát. (Arról nem beszélt, kik vitatkoztak ezen, és milyen érvek, ellenérvek mentén született megállapodás. – A szerk.). Szerinte a kommunizmus öröksége az a szemléletmód, hogy a szociális problémákat az állam oldja meg, ami álságos és tarthatatlan. Az ellátás nem egyszereplős, mindenkinek megvan benne a maga feladata. Azt is mondta, ne tétlenül várjuk, mikor következik be a baj, hanem ami rajtunk múlik, tegyük meg mielőbb.

A kormánytagnak és az általa említett vitának némiképp ellentmond a tizenegyszer módosított gránitszilárdságú Alaptörvény Preambuluma. Eszerint: „Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét.” A XIX. cikke szerint pedig Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, fogyatékosság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.

Ezek a mondatok különösen cinikusan hangoznak akkor, amikor a rezsi- és élelmiszerárak az egekben, 20 százalék fölé gyorsult az infláció, a tojás ára hamarosan 150 forint is lehet, 1000 forintot is elkérnek egy kiló kenyérért. Tanárok tüntetnek, sofőrök sztrájkolnak, de más ágazat dolgozói is utcára vonulhatnának napról napra elenyésző fizetésük miatt. Az önkéntesek, éttermek és boltosok munkájával és adományával szervezett ételosztásokon kisgyerekek, állapotos anyukák állnak sorba, hogy hétvégén meleg ebédhez jussanak.

Példa- és képmutatás

Daróczi Zsuzsa, a Nemzeti Roma Összefogás elnöke édesanyját hozza fel példaként, akinek 106 ezer forint a nyugdíja. „Akár azt is mondhatjuk, szerencsés helyzetben van, mert ez nem is olyan kevés az itt élő többi idős pénzéhez képest – meséli. – Csakhogy ő egyedül van. Ennyiből kellene fát vennie, ennie, és a 20 ezer forintos gyógyszert kifizetnie. Infarktusa volt, krónikus tüdőbeteg, életfontosságú gyógyszereket kell szednie. A családban én vagyok olyan helyzetben, aki segíteni tudja. De akinek nem tud segíteni a családja, vagy nincs gyereke, az ennyi pénzből éhen hal vagy megfagy, esetleg a gyógyszereit nem tudja kiváltani, és azért kerül életveszélybe.”

Annak ismeretében még vérlázítóbb a kormány elvárása, hogy éppen az állam az, amelyik nem teljesíti a kötelezettségét. A halmozottan fogyatékos felnőttek és az őket éjjel-nappal gondozó, nyugdíjas szüleik másodfokon pert nyertek az állammal szemben, amely viszont nem fogadja el a döntést. A Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Kúrián. Ezek a szülők csak elméletben ismerik a pihenés, a kikapcsolódás fogalmát, arra sincs idejük és lehetőségük, hogy egy influenzával két napig ágyban maradjanak. Biztonságban szeretnék tudni gyermeküket arra az időre, amikor ők már nem bírják tovább az emelgetést, az éjszakázást, a fürdetést, pelenkázást. De ezt a biztonságot nem egy tömegintézetben, hanem kis létszámú, úgynevezett támogatott lakhatásban képzelik el. Az ilyen otthonok létrehozására egy ENSZ-egyezmény 14 éve kötelezi a magyar államot, mégsem történt előrelépés. És most az öngondoskodást elváró állam a végsőkig elmegy, hogy a már bíróságon is kimondott kötelességét ne kelljen teljesítenie.

Nyomorúság titokban

A borsodi Andrea kétségbeesett levelet írt, attól fél, télen meg fognak fagyni. „Iszonyú drágaság van. Eddig úgy-ahogy ki tudott jönni az ember ebből a kis pénzéből, most meg már olyan árak vannak, hogy éhezünk” – dől belőle a panasz. Nem szeretné, ha kiderülne, melyik faluban lakik, mert a polgármester mindig ideges, ha a valóságról, a nyomorról beszélnek.

Andreáék hárman élnek egy szoba-konyhás lakásban a lányával és a nagymamával. Édesapja három hónapja halt meg. „Nekem óriási szerencsém van, dolgozom itt az óvodában, 100 ezer forintot kapok. Anyu 61 éves, ő előnyugdíjba ment, mert munka nincs. Hetvenkétezret kap. Ennyi van hármunkra, meg a családi. Víz nincs a házban, mert volt egy csőtörésünk, a víz elfolyt a földben. A vízóra-leolvasó szólt, hogy baj van, 300 százezer forintot követeltek tőlünk. Nem tudtuk kifizetni. Most 5000 forintjával fizetünk, de éppen elfogyott a csekkünk. A kútról hordom a vizet.”

A faluban alig van valakinek munkája. Amióta a bányák évtizedekkel ezelőtt megszűntek, nincs lehetőség. A közmunka valamit segített a helyzeten, de csak azoknak, akik jóban voltak a polgármesterrel. De már közmunka sincs. „A 80 kilométerre lévő gyárba fölveszik ugyan a férfia­kat, de csak próbaidőre. Mikor az letelik, elküldik őket. A nőknek meg egyáltalán semmi nincs. Közben a boltban már egy fél kiló zsír 1000 forint. Csak a tartós dobozos tejet lehet kapni, az 450 forint. A kenyér 1000, a zsömle 100 forint.”

 „Itt van általános iskola, nyolcadik után meg sokan bejárnak Miskolcra, Edelénybe. Aztán van szegényiskola is az egyik városban, ami azért jó, mert annak, aki oda jár, fizetik a buszbérletet, és elég, ha egy héten kétszer mennek be a gyerekek. Aki ott tanul, öregek otthonában lehet ápoló. Az én lányom nagyon jó tanuló, szeretném, ha szerezne érettségit” – mondja, de hogy ki tudná-e fizetni a mindennapi bejárás költségét, nem tudja.

„Mindenki fél a téltől. Nincs fa, rohadtul felemelték az árát. Nem igaz, amit a kormány mondott, hogy egy köbméter 30 ezer forint lesz, mert 45 ezerre jön ki, és nekem kéne a fuvart is fizetni. Én ezt nem tudom megvenni, akármit mondanak. Fölhasogatni sem tudom a háromméteres szálakat, mert úgy hoznák. Miért nem hagyják a szegényeknek összeszedni az erdőből az ágakat? Tudja, mit mondok? Háboroghatnak ott a parlamentben, hogy lopják a fát a szegények. Jól teszik! Vagy fagyjunk meg?

És akinek még ennyije sincs? Itt van a szomszédunk, 34-35 ezer forintot kap egy hónapban. Ennyiből él. Anyuci testvérének a felesége. Egész életében dolgozott a földeken, de nem jelentették be. Hány éven keresztül mi is a gyümölcsösbe jártunk anyucival, hogy tudjak a gyerekemnek kabátot meg ruhát venni. Senkit nem érdekelt, hogy egyedül nevelem a gyerekemet, mert az apja lelépett. Fát mentem metszeni a térdig érő hóba’. És nem vett fel a polgármester dolgozni, nem érdekelte, hogy egyedülálló anya vagyok. Pedig 12 éve kormánypárti polgármesterünk van ám. Nagy fideszes. Elmenni nem tudunk innen, a házért nem kapunk annyit, hogy abból máshol vegyek valamit. Akartam én hitelt, csokot, de olyan szabályok vannak, hogy nem kapok semmit. A nagyembereknek fogalmuk sincs, hogy van ez az élet. Adjanak munkát! Boldogan elmegyünk dolgozni, mi olyan munkát is elvégzünk, aminek ők a látványától elfáradnak. Utána okoskodhatnak arról, ki kiről gondoskodjon!”

Bizonytalan hajlék

A hajléktalanszállón sem jutottunk közelebb a megoldáshoz, miként tudnak gondoskodni magukról a legelesettebbek. A Dankó utcai szállót kerestük fel. Az Oltalom Karitatív Egyesület intézményét az Iványi Gábor lelkész által vezetett Magyar Evangéliumi Testvérközösség működteti. Ez az a szervezet, amelyik ugyan nagyjából 3000 rászorulón segít élelem­osztással, anyagi, lelki támogatással, mégis megvonta tőle az egyházi státuszát, s az ezzel járó normatívát tíz évvel ezelőtt az Orbán-kormány. Munkájukat azóta is visszatérő zaklatás és létbizonytalanság mellett végzik.

A hajléktalanok ebből mit sem vesznek észre. Nyüzsgő élet van a Fűtött utca előtt, a hatalmas kék kapu percenként nyílik és zárul. Balázs, a szociális munkás az újonnan érkezőknek mutatja, kinél regisztráljanak, aztán egy kerekesszékes idős férfivel azon gondolkodik, hol lehetne órához való kis csavarhúzót venni. Egy nő, szintén kerekesszékes, a ruhaosztást keresi. Balázs türelmes, kedves, nincs olyan kérdés, kérés, amit figyelmen kívül hagyna.

Belépünk a kapun, a látvány sokkoló. Az egybefüggő helyiségben rengeteg, háborús filmekből ismerős kórházi ágy sorakozik egymás mellett. Balázs avat be a részletekbe. „Körülbelül 130-an alszanak itt. Van, aki csak éjjelre jön be, mások a nappalt is itt töltik. Vaslépcső vezet fel az egyik emeleti részre, ott azok alszanak, akik dolgoznak. Így ők nyugodtan tudnak pihenni, nem kell reggel 6-kor kelniük. Mert itt akkor van ébresztő. Mindent félre kell pakolni, mert jönnek a takarítók, slagoznak, hipóznak.” Néhány férfi a várószerű, leválasztott helyiségben tévézik, odébb van az elkülönítő, néhány ággyal. „Ott azok fekszenek, akik gyengélkednek, de képesek ellátni magukat. Ez az úgynevezett lábadozó, mindennap jön az orvos. Arrébb is van egy emeleti rész, ott a nők laknak. Ott is minden ágyon alszanak. Este 7-kor vacsora, utána nyugalom van, ide férfiak egyáltalán nem jöhetnek fel. Nekik külön mosdójuk és zuhanyzójuk is van.” A női részleg lépcsőfordulójában anyacica dorombol négy kölykével. „Nagyon jó terápiás szerepük van. Hasznosak is, mert távol tartják a rágcsálókat. Most intézik a kollégák az ivartalanítást” – mondja Balázs.

Ez a hajléktalanszálló másban is eltér a szigorú szabályoktól. „Ide ittasan is be lehet jönni.

 Aki évek óta iszik, az az alkohol megvonásával remegni kezd, aztán még súlyosabb tünetek is jöhetnek. Ha kint kell maradnia az utcán, lefagyhat a lába, karja. Kerekesszékeseket, amputáltakat is fogadunk, van két akadálymentesített vécé.”

Balázs szerint a hajléktalanszállóról lehet kiút, de csak egy ideig. Az itt lakók néhány év alatt elveszítik az önálló élethez szükséges képességet. A jelenlegi lakóik többsége ilyen. „Sántít ez az öngondoskodás – mondja a szociális munkás –, mert ahhoz jól szervezett segítség, szociális támogatás kellene. Ilyen meg nem igazán van. Meg aztán a legtöbben éppen a családi problémák miatt lesznek hajléktalanok, nem igazán számíthatnak a hozzátartozókra. Itt aztán látjuk, hogy bárkiből lehet hajléktalan.”

A szálló nagy családja

Mária 67 éves, a földszinti ágyon kuporog. Azt mondja, 16 vagy 17 éve él itt kisebb-nagyobb megszakításokkal. Szép élete volt mindaddig, amíg el nem vált a férjétől. „Négy gyereket neveltem fel egyedül. Szövőnő a szakmám, de nem tudtam elhelyezkedni, elmentem betanított munkásnak. Mindig gépeken dolgoztam. Először három műszakban, aztán, amikor a gyerekek iskolába jártak, akkor éjszaka. Azóta felnőttek, mindegyik önálló életet akart kezdeni. Eladtam a lakást, elosztottam közöttük a pénzt, és idejöttem. Szeretnék, ha hozzájuk költöznék, de beteg vagyok, lépcsőn járni nem tudok. Látja, itt van az ágyam a férfi részlegen, mert a nőkhöz sem tudok fölmenni. Engem ne pelenkázzon senki. A legidősebb fiam 47 éves, az ikrek 46 évesek, 42 a kicsi. Ő kint van Németországban, ritkán jár haza, már négy éve nem is volt itthon. A középső lányom volt itt többször is az unokámmal. Biztos, hogy jobb lenne náluk. Egyelőre el tudom látni magam, de nem tudom, meddig. Szeretnék kikerülni innen, de nem akarok senkinek a nyakán lenni. Kéne egy kis anyagi támogatás, hogy legalább egy kis garzont tudjak venni. De 53 ezer forint a nyugdíjam, abból nem tudok egyedül megélni. A gyógyszerekre is alig elég. A gyerekek segítenek, ha tudnak, de ők is hitelt fizetnek, az unokáimat nevelik. Nem akarom, hogy eltartsanak.”

József a tévénéző társasággal beszélget, rejtvényt fejt közben. Mosolyogva jelzi, hogy szívesen mesélne. Öt éve él a szállón, nyolc éve hajléktalan. Hetvenhárom éves. „Könnyűipari műszaki főiskolát végeztem textil szakon” – meséli. „Osztályvezető voltam, de amikor a textilipar megszűnt, a munkámra már nem volt szükség. Kénytelen voltam váltani, nem félek a kétkezi munkától sem. Az építőiparba mentem, kőműves, burkoló voltam és vagyok ma is, minden munkát elvállalok.”

A lecsúszása okáról is nyíltan beszél. Mint mondja, talán saját magának is kereste a bajt. „Amikor nyolc éve elváltam, eladtuk az asszonnyal a szentendrei házunkat 35 millióért. Szép kis ház volt. Az én részemet elosztottam a négy lányom között. Odaköltöztem az egyikhez, de aztán berágtam. Odaadtam azt a pár milliót, meg fizettem nekik a teljes rezsit, a kajapénzbe is beszálltam, egyszer mégis arra léptem be, hogy a vejkó, a lányom férje azt kérdi a lányomtól, hogy apád meddig akar itt maradni? Isten bizony, még most is libabőrös vagyok.” El is csuklik József hangja, félrenéz kicsit, hogy ne lássuk a férfikönnyeket. „Én ilyen családcentrikus ember vagyok, szeretem őket segíteni ennek ellenére is. Viszonylag jó nyugdíjam van, 300 ezer forintot kapok, és azt mind odaadom a gyerekeknek. Eljárok dolgozni, hetente kapok pénzt, olyan 60-70 ezer forintot, ebből élek. A két idősebb lányom 52 és 38 éves. Ők nagyon topon vannak, az egyik egy nagy állami hatóság osztályvezetője, a másik gyerekkórházban főnővér. A másik kettő ilyen tinglitanglis. Tudom, hülye vagyok, mert szívatnak rendesen, de akkor is azt mondom, hogy csak ők a vérem, a családom.

 Megmondom őszintén, meg is szoktam én már itt. Nem vagyok egyedül, nem vagyok magányos. Már nincs tervem, hogy kimenjek innen. Beletörődtem. Ahogy lesz, úgy lesz. Egészségileg rendben vagyok. Nem cserélnék egy 30 évessel. Nem azt mondom, pszichikailag meg lelkileg meg vagyok roggyanva, de ez már így marad, nem kesergek.”

A 64 éves Károly ül az ágya szélén. Nehezen áll fel, a lábai nem engedelmeskednek, beszéde szinte érthetetlen. Tíz éve él a szállón. Jó élete volt, villanyszerelőként dolgozott, de elvesztette a munkáját. Őt is a válás tette padlóra. Nemrég agyvérzést kapott, de a kórházból is megszökött, jött vissza a szállóra, mert már csak itt érzi magát biztonságban. Nyugdíja 100 ezer forint. Önállóan nem tudja ellátni magát, a teste ezt már nem teszi lehetővé. A gyerekeire nem számíthat. A szálló lett az otthona, az itt dolgozók pedig a családja.