– Mikor az ember a Vizsolyi Biblia szövegét mondja emberek előtt, nem gondol arra, hogy Isten vagy Jézus küldötte?
– Nem kell nekem eközben senkire sem gondolnom. Esetleg gondolhatnék bencés rektor nagybátyámra, aki a bazilikában esketett össze 1948-ban az első férjemmel, Joó Lászlóval. Nem vagyok vallásos, csak szeretek elbeszélgetni a Jóistennel. Esténként kiállok az erkélyre, mondok neki néhány mondatot. Úgy érzem, válaszol nekem, és akkor folytatom. Jól megvagyunk így. Fantáziajáték. Aki akarja, tartsa hóbortnak, de hóbortok nélkül nem ér az élet semmit.
– De ezek a saját mondatai. És az erkélyen nincs közönség.
– Közönségre nem mindig van szükség. Színház persze nincs nélküle, már a félház is el tudja bizonytalanítani az embert. De hát sokféle az élet, olyan sokféle, hogy az valami őrület. Különösen, ha az ember eléri azt a kort, mint én. Nekem el kellett már temetnem az egész családom. A saját lányommal, a harmincas éveiben öngyilkossá lett Joó Katalinnal együtt, aki szintén színésznő volt, Nádasdy Kálmán növendéke. Erre nem készülhet fel az ember, pokolian megviselt, az életem mélypontja. Nem tudok szabadulni a fájdalomtól.
– Mintha lenne valami visszahúzódó ösztön a színészi attitűdjében. Úgy érzem, nem szeret sürgölődni-forgolódni.
– Sürgölődni-forgolódni valóban nem szeretek, és nem is szoktam. Viszont a kollégáimhoz, a színházamhoz, a Pesti Magyar Színházhoz rendkívül mély kapcsolat fűz. A színpadi jelenlét egy közösség, ott nem vagyok egyedül. Ott alkalmazkodnunk kell egymáshoz, tisztelnünk kell egymást.
– 1962-ben megtört a pályája. Miután Párizsban találkozott az egyik öccsével, aki ’56-ban disszidált, és az amerikai titkosszolgálat kötelékébe állt, felsőbb utasításra háttérbe szorították. Nem kapott igazán komoly szerepeket. Ennek ellenére végig a korábbi Nemzeti Színház tagja maradt.
– Igen, ottmaradtam a kollégáim, barátaim, társaim között. És átálltam a versmondásra. Ha jól számolok, hetvenkét évig voltam a Nemzeti és utóda, a Pesti Magyar Színház társulati tagja.
– Különös ügy, néhány elemében emlékeztet Bara Margit lehetetlenné tételére. Mindketten attraktívak, nagy ígéretek voltak. Sosem próbálta kideríteni, mi történt pontosan?
– Nem. Major Tamás nem tudott megvédeni, a kollégáim pedig nem akartak beavatkozni. Hát istenem, történnek az emberrel furcsa dolgok. Tudtam, hogy ezt magamban kell feldolgoznom, vagy sikerül, vagy nem, és ha nem, akkor ott a közelben a Duna-part. De elég erős embernek éreztem akkor is magam, amiről atyám, vitéz Csernus Károly gondoskodott. Nem volt ellenére, hogy olykor felkapja a korbácsot, és odahúzzon egyet nekünk. Négyen voltunk testvérek, mindhárom öcsém disszidált, amit anyám katasztrófaként élt meg. Tőlük távol kellett meghalnia 64 évesen.
– Abban, hogy nem tört meg, és előadóművészként újra fel tudta építeni a pályáját, nem játszhatott szerepet, hogy elég jól el tud lenni önmagában?
– Nézze, nekem volt egy nagy szerencsém. A versmondás szeretete. Már a középiskolában is ez jelentette számomra a színészetet, lényegében ez terelt a pályára. Amikor nehézzé vált a helyzetem, önálló előadóesteket tartottam. Beutaztam velük az egész országot. Úgyhogy, ha a Nemzetiben nem kellettem, beültem a kocsimba, hátul a pulikutya, és már mentem is Pécsre vagy Győrbe vagy máshova. Alig győztem eleget tenni a meghívásoknak, felkéréseknek. Rengeteget vezettem.
– Nem túl magányos ez a fajta művészlét?
– Miért lenne az? Miért magányosság, ha szoros kapcsolatot tartok költőkkel, és ráadásul még a pulikutyám is ott van? A magányosságot nem ismerem. Már nem is tudom, mióta élek egyedül, de nem érzem magam egy cseppet most sem magányosnak. Most például itt vannak a madaraim. Látja őket? Naponta 5-6 tojást zabálnak fel az erkélyemen. Nekem ők is társaim.
– A Psychével lényegében egyszemélyes színpadi előadássá alakította a versmondást.
– Nem alakítottam semmit semmivé. Jött magától. Weöres Sándor az egyik legfontosabb barát és ember volt az életemben. A feleségével, Károlyi Amyval együtt. Amikor odaadta nekem a kézirat egyik példányát, azonnal világos volt, hogy pódiumra kell lépnem vele. 1972-ben mutattam be az Egyetemi Színpadon, és ember meg nem tudná számolni, hányszor, hány helyen mondtam el azóta. Lényegében ez is egy egyszemélyes előadóest. Az ember egyedül van a színpadon, de ha ezt meg tudja tölteni valamivel, utat talál a nézőkhöz. És az olyan művek, szövegek, mint a Psyché vagy a Vizsolyi Biblia nagy lehetőséget kínálnak erre. De az életben is ez a helyzet az egyedülléttel. Ha nem tudnám megtölteni valamivel, már rég felakasztottam volna magam. Hosszú évek óta vagyok egyedül, de békésen és boldogan élek. Nézem ezt az óriásfenyőt, imádom, jönnek a madaraim, akik megeszik az összes tojásomat, holnap mehetek megint húszért a boltba. És itt vannak a növényeim. Hát nem gyönyörű ez az orchidea? Vagy mit szól a hibiszkuszokhoz? Tunéziából hoztam őket, repülőn, negyven éve.
– Azért nem lehet egész nap növényeket nézni, a madarak meg el is repülnek. Mi a kellemes az egyedüllétben? Hiszen ön még csak nem is mizantróp.
– Nagyon kellemes például, hogy azt csinálok, amit akarok. Nem mindennapi ajándék. És van egy mániám: az olvasás. Együtt éldegélek az irodalommal. Most L. Péterfi Csaba könyvét olvasom, ami tulajdonképpen Pécsi Ildikó életregénye, kettejük munkája alapján, két hete sincs, hogy megjelent. Szeretem Esterházy Pétert, Szakonyi Károlyt, Ferdinandy Györgyöt, de sok más kortársunkat is. Nagyrészt második férjemmel, Somlyó Györggyel, a költővel hoztuk össze ezt a kis házi könyvtárat. Valaha volt tévém is, de aztán kiraktam az utcára, vigye el, akinek kell. Nem szeretek tévézni. Meghallgatom a híreket, és vége, nekem ne mondják meg, mit nézzek. A lemezjátszóra azt teszem fel, amit én akarok. Merthogy a zenét is szeretem. Sokáig tanultam zongorázni, nem is ment rosszul.
– Sosem emésztette, hogy nem lehetett igazán ünnepelt színésznő?
– Eszembe sem jutott, hogy ünnepelt színésznő legyek. Egyszerűen szeretek játszani, szinte már gyerekkoromban világos volt számomra, hogy ez lesz az életem. Csinálom, játszom, és élek is.
– Most is játszik?
– Hát persze. Állandóan.
– Egy picit sem volt soha irigy a pályatársai nagy sikereire?
– Nem. A nagy művészek, akikkel dolgoztam, hatottak rám. Tőkés Anna például, akit rajongva szerettem. Istenem, hányszor vitette magát haza kocsival! Ruttkai Évával pedig nagyon szerettük egymást. Amikor már nagyon beteg volt, akkor is jártam hozzá, mondtam, beszélgessünk még, ha akarunk és tudunk. Rendkívüli egyéniség volt, mélységesen emberi, természetesen tehetséges, őszinte. Egészen más, mint én: benne nem lobogtak szertelenségek.
– Milyen szertelenségek lobognak önben?
– Nem nagyon tudok sokáig a fenekemen ülni. Mindig kell valamit csinálnom. Ha nincs más, kitalálok a háztartásban valamit. Ez biztos valami kényszeres dolog.
– Liv Ullmann könyvét is rajongás miatt fordította le?
– Találkoztam egyszer Liv Ullmann-nal, beszélgettünk egy jót. Végtelenül emberinek, rokonszenvesnek, szeretni valónak találtam. A könyvét is szerettem. De nem bálványként tekintettem rá. Az egy merev valami, amit kiraktak a határba, aztán ott álldogál.
– Major Tamás szerződtette 1950-ben a Nemzeti Színházba, főiskolai végzettség nélkül. Róla milyen képet őriz?
– Sokat köszönhetek neki. Odavett, hitt bennem, és az ötvenes években csodás szerepeket kaptam a Nemzetiben. Játszottam Melindát a Bánk bánban, Alisont a Dühöngő ifjúságban, Élise-t A fösvényben, Clarice-t a Két úr szolgájában, Mását az Élő holttestben. Major zseniális figura volt. És egyben szörnyeteg is. A kettő sokszor együtt jár. Apámmal is találkoztak egyszer. Vitéz Csernus Károly, első világháborús katonatiszt nem volt boldog, hogy a lánya színésznő lesz, de egye meg a fene, az lett, és egyszer eljött megnézni. Egymásba botlottak Majorral. „Jó estét, vitéz uram! Eljött megnézni a lányát?” „Jó estét, Major elvtárs, eljöttem megnézni a lányomat.” Állt egymással szemben ez a két hasonló karakter, majd azt mondta Major: „Gyere, átmegyünk az Emkébe, meghívlak egy jó vacsorára.” Velem már nem is törődtek. Biztos jól érezték magukat, mert apám imádott fecsegni, szellemes fickó is volt a maga módján, ami biztos tetszett Majornak. Apám is kedvelhette az ő megfoghatatlan, egyszerre szerethető és gyűlölhető egyéniségét.
– Hogyan merült fel, hogy újra fellépjen a Vizsolyi Bibliával?
– Igazgatómmal, Zalán Jánossal – merthogy még tavasszal is játszottam a Pesti Magyar Színházban – pár éve beszélgetünk már arról, hogy érdemes lenne újra elővenni a Bibliát. Nekem nagyon hiányzik. Aztán idén, az életemben a külvilágot jelentő barátom, Navarrai Mészáros Márton újságíró kezdeményezésére megkeresett a Bethlen Téri Színház. Nem sokat gondolkoztam, vállaljam-e a négy fellépést. Márton rendezőasszisztensként is segített az előadás kidolgozásában.
– Miért pont a Bibliát akarta ismét elmondani a közönségnek?
– Nem tudok rá pontos magyarázatot. A Psyché és a Vizsolyi Biblia életem talán két legjelentősebb művészi teljesítménye. Hogy miért az utóbbi felé hajlottam? Lehet, hogy most fontosabbak számomra az olyan mondatok, mint „Ha embereknek vagy Angyaloknak nyelveken szólnék is, szeretet, ha nincsen én bennem, olyanná löttem, mint a zengő érc és az pengő cimbalom”. Vagyis, ha nincs bennem szeretet, kongok üresen.
– Izgul még fellépés előtt?
– Ennyi év után ez már nem az a lázas izgalom, amitől az ember egyébként, sajnos, sokszor rosszabbul játszik. De van bennem egy jóleső feszültség.
– A szeretet segíti a mai világ elfogadásában is?
– Miért, ha nem fogadom el, mit csinálok? Kimegyek, és fölkötöm magam az erkélyem előtt álló fenyőre? Tudomásul kell venni, az egész arról szól, hogy mindig minden változásban, átalakulásban van. Mennem kell vele, még ha sokszor nem is a legnagyobb örömmel, ha létezni akarok. Ha meg nem, azt mondom, jó napot kívánok, elvagyok én itt a lakásomban, jön a nyugdíjam, kész, végeztem. Én nem tudom ezt mondani, mert érdekel az élet. Érdekel, szükségem van rá.
