Az Orbán-kormány hagymázas nosztalgiája a Horthy-korszak szellemisége iránt immár húsba vágó párhuzamokat rajzol ki előttünk: a hárommillió koldus országa egyre kevésbé csupán történelmi múlt. Nem kell ahhoz templom előtt kéregető nénikét, aluljáró lépcsőjén görnyedve fekvő hajléktalant magunk elé képzelnünk, hogy manifesztálódjanak a koldulás jegyei.
Hisz koldul az egész ország.
Könyörgőre fogják önkormányzatok, szikár vagy éppen hangzatos levelekkel bombázva a kormányt, lefestve sötét jövőt, amikor elsötétülnek utcák, hideggé válnak tantermek, megállnak villamosok, autóbuszok. A hatalom pedig pontosan úgy tesz, mint a jólétbe burkolózó polgár, aki pillanatnyi (párt)szimpátiája szerint dönti el: dob egy húszast a néni köpenyébe, a görnyedő hajléktalan kis dobozába, vagy sem.
Senkit nem hagynak az út szélén, mondták, bár ideológus vezéreik azóta többször beismerték: bizony vannak, akiket mégis ott hagynak.
Sőt, tesszük hozzá, többeket egy jól irányzott mozdulattal be is rúgtak az árokba:
a szociálisan leginkább rászorultakkal épp most teszi ezt velejéig romlott javaslatával a családbarát rezsim, végképp kihátrálva a állami gondoskodás kötelezettsége alól.
Az ellenzék pénzt osztani nem tud, hatalma nincs, így leginkább PR-szempontból innovatív kezdeményezésekkel próbálja felhívni a figyelmet az árok szélén tengődőkre, akikről ez a kormány szereti azt szajkózni, nem is léteznek. Itt van például a DK árnyékkormányának rezsimentő alapja, amibe első körben tízmillió forintot már össze is dobtak a párt politikusai. Cseppben a tenger, mondhatnánk, hisz kapásból tudnánk negyven-ötven olyan észak-borsodi falut felsorolni, ahol alig három utcában el lehetne költeni ennyi pénzt, megvéve tűzifát a téli szezonra, és kifizetve a feltöltős villanyórákat, hogy ne gyertyafény mellett tanuljanak a gyerekek esténként. A semminél azonban több, főként ha a helyi aktivisták révén a segítség valóban oda jut, ahol legnagyobb a szükség.
Pártszimpátiára való tekintet nélkül.