Úgy jártál a konyhakövön,
hogy hallani lehetett a ragadást.
Mielőtt felemelted a lábad,
sírva köszönt a talpadtól a padló.
Marasztalt, és valahol te is
maradni akartál. Velünk.
Vannak napok, amikor értelek,
mert nehéz józanul bírni köztük,
de aztán újból elkerül az igazságod.
A kezedbe adtam a szívemet,
és te olcsó piaci szatyorba dobtad.
Olyanba, amivel még nagyanyáink jártak,
és a lyukakon kicsordultam utánad.
Most a konyha tiszta vér,
a sarokban kuporgok, rettegek,
hogy visszatérsz.
