Amikor Alpatics augusztus 4-én este Szmolenszkbe ért, a Dnyeper túlsó partján, Gacsenszkoje külvárosában állt meg, egy bizonyos Ferapontov fogadójánál, mert itt szállt meg már harminc esztendeje mindig. Ferapontov tizenkét évvel azelőtt Alpatics támogatásával megvett a hercegtől egy kis fenyvest, kalmárkodásba fogott, s azóta háza, fogadója, de még lisztkereskedése is volt a kormányzóságban. Ferapontov kövér, fekete hajú, piros arcú, negyvenéves paraszt volt, a szája vastag, nagy orra bibircsókos, akárcsak a homloka a busa szemöldöke fölött, a hasa meg kerek.
Mellényben, kartoningben állt a boltja előtt, amely közvetlenül az utcára nyílt. Amint Alpaticsot megpillantotta, odalépett hozzá.
– Adjon isten, Jakov Alpatics! A nép megy a városból, te meg jössz – mondta.
– Hogyhogy megy? – kérdezte Alpatics.
– Ahogy mondom. Ostoba népség. Félnek a franciától.
– Asszonybeszéd, asszonybeszéd! – felelte Alpatics.
– Szerintem is, Jakov Alpatics. Én már csak azt mondom, parancs van, hogy ne eresszék át őket, hát nem is eresztik. A parasztok meg három rubelt kérnek egy fogatért – nem ismernek ezek istent!
Jakov Alpatics alig figyelt oda. Szamovárt rendelt, szénát a lovaknak, s amikor megitta a teáját, lefeküdt.
A fogadó mellett, az utcán egész éjjel csapatok vonultak. Másnap Alpatics mellényt vett, amit csak városban szokott, és dolgára indult. Szép, napos reggel volt, nyolckor már nagy volt a forróság. Éppen megfelelő idő az aratáshoz, gondolta Alpatics. A városon túlról kora reggel óta lövöldözés hallatszott.
Nyolc órától kezdve ágyúdörrenések vegyültek a puskaropogásba. Az utcákon nyüzsgött a tömeg, sok volt a katona, de a bérkocsisok ugyanúgy fuvaroztak, a kereskedők a boltjuk előtt álltak, a templomokban zajlott az istentisztelet. Alpatics lejárta az üzleteket, a hivatalokat, volt a postán, és elment a kormányzóhoz is. A hivatalokban, az üzletekben, a postán mindenki a hadseregről beszélt meg az ellenségről, amely már a várost támadja; egymást kérdezgették, mit csináljanak, s mindenki igyekezett megnyugtatni a másikat.
Az emberek idegesen járkáltak az utcákon.
Háztartási edényekkel, székekkel, kisebb szekrényekkel megpakolt fogatok gördültek ki a kapukon, s hajtottak végig az utcán. A Ferapontovék melletti ház előtt fogatok álltak, a nők sírva-jajveszékelve búcsúzkodtak. Házőrző kutya ugrabugrált csaholva a befogott lovak előtt.
– Hogyan hurcolkodhatna el innen a magamfajta? – mondta Ferapontov. – Hiszen csak Dorogobuzsig hét rubelbe kerül a fuvar. Én mondom, nem ismernek ezek istent! Szelivanov bezzeg jól járt csütörtökön, zsákjával kilenc rubelért adta el a lisztjét a hadseregnek. De egy kis teát csak iszik? – tette hozzá. Míg a lovakat befogták, Alpatics és Ferapontov megteázott, és elbeszélgetett a gabonafélék áráról, a termésről s arról, hogy jó idő van a betakarításhoz.
– Mintha csitulna – mondta Ferapontov, miután megivott három csésze teát, és felállt –, biztosan felülkerekedtek a mieink. Megmondták, hogy nem eresztik át őket. Erősebbek vagyunk… Hallom, a minap Matvej Ivanics Platov valami tizennyolcezret kergetett bele a Marina-folyóba, meg is fulladtak mind egy szálig.
Alpatics felnyalábolta a vásárolt holmit, odaadta a belépő kocsisnak, és rendezte a számlát a gazdával. A kapu felől kerékzörgés, patacsattogás hallatszott, és kigördült egy csengettyűkkel felszerelt kibitka.
Már rég elmúlt dél; az utca fele árnyékban állt, másik fele ragyogott a napfényben. Alpatics kinézett az ablakon, és az ajtóhoz ment. Egyszer csak különös hangot hallott, távoli fütyülést és becsapódást, utána pedig elnyújtott ágyúdörejt, amibe beleremegtek az ablakok.
Alpatics kiment az utcára; két ember rohant a híd felé. Most már mindenfelől hallatszott az ágyúgolyók fütyülése, becsapódása, meg a városra zuhogó gránátok robbanása. De ezeknek a hangját szinte teljesen elnyomta, a lakosokkal szinte el is feledtette a városon kívülről hangzó folyamatos ágyúdörgés. Ez volt az a tüzérségi tűz, amelyet öt órakor rendelt el Napóleon, százharminc lövegből. A nép először fel sem fogta ennek a tüzérségi tűznek a jelentőségét.
A becsapódó gránátok és ágyúgolyók először csak kíváncsiságot ébresztettek. Ferapontov felesége, aki egyfolytában óbégatott a színben, elhallgatott, kijött a csecsemővel a kapuba, csendben nézegette az embereket, és figyelte a hangokat.
A szakácsnő meg a bolti segéd is kijött a kapuba. Derűs kíváncsisággal lesték a fejük felett elrepülő lövedékeket. Emberek fordultak be a sarkon, élénk tereferébe merülve.
– Micsoda ereje volt! – mondta az egyik. – Tetőt, plafont, mindent ripityára tört.
– Mint a disznó, amikor a földet túrja – mondta a másik. – Jól megugrasztott téged! – mondta nevetve. – Még szerencse, hogy félreszökkentél, különben szétmázol!
Tömeg gyűlt köréjük. Megálltak, és elmesélték, hogyan csapódtak be mellettük egy házba az ágyúgolyók. Közben más lövedékek – baljósan sziszegő ágyúgolyók, vidáman fütyülő gránátok – röppentek el sorra a tömeg feje felett, de egyik sem csapódott be a közelben, túlrepült rajtuk. Alpatics beült a kibitkába. A gazda a kapuban állt.
– Nem láttál még eleget? – kiáltott a szakácsnő után, aki felgyűrt ruhaujjal, piros szoknyában, csupasz könyökét lengetve kiment a sarokra, hogy jobban hallja, mit beszélnek.
– Nahát, mik vannak! – mondta a szakácsnő, de a gazda hangját hallva visszaindult, feltűrt szoknyáját húzogatva.
Megint fütyült valami, de most egész közelről, mint amikor madárka száll le az égből, tűz villant az utca közepén, s a robbanás az egész utcát beterítette füsttel.
– Átkozott, mit műveltél? – kiáltotta a gazda, és odarohant a szakácsnőhöz.
Asszonyok jajveszékeltek mindenfelől, egy gyerek sírva fakadt, az emberek némán, sápadt arccal összeverődtek a szakácsnő körül. A tömegből kihallatszott a szakácsnő jajgatása:
– Jaj, aranyoskáim! Édes kedveseim! Ne hagyjatok meghalni! Édes kedveseim!…
Öt perc múlva kiürült az utca. A szakácsnőt, akinek egy gránátszilánk eltörte a combcsontját, becipelték a konyhába. Alpatics, a kocsisa, Ferapontov felesége a csecsemőjével meg a házmester a pincében ültek és hallgatóztak. Az ágyúdörej, a lövedékek fütyülése, a szakácsnő minden más hangot elnyomó, panaszos jajgatása egy pillanatra sem szűnt meg. A gazdasszony a csecsemőt ringatva, csitítgatva mindenkitől megkérdezte, aki csak lement a pincébe, hogy hová lett a gazda, mert az kinn maradt az utcán. A lejövő segéd azt mondta, elment a tömeggel a székesegyházba, ahonnan körmenetre viszik a szmolenszki csodatévő Istenszülő ikonját.
Alkonyatra elcsendesedett az ágyúszó. Alpatics előjött a pincéből és megállt az ajtóban. Az imént még fényes esteli égboltot füstréteg borította. És ezen a füstrétegen igen furcsán sütött át a magasan álló holdsarló. A rettenetes ágyúdörej után csend ereszkedett le a városra, csak a lépések törték meg városszerte mindenfelől, a jajgatás, a távoli kiáltások meg a tűzvész ropogása. A szakácsnő nyögdécselését már nem lehetett hallani. Kétfelől az égő házakból fekete füstgomolyok szálltak fel és oszlottak szét. Az utcán, nem sorokban, hanem mint a hangyák a szétdúlt bolyból, különféle mundérokat viselő katonák szaladgáltak fel-alá. Néhányan Alpatics szeme láttára rontottak be Ferapontov udvarára. Alpatics kiment a kapuba. Felbomolva, kapkodva visszavonuló ezred torlaszolta el az utcát.
– Feladják a várost, meneküljön! – szólt oda neki egy tiszt, majd ráförmedt a katonákra: – Adok én nektek, az udvarokon át rohangálni!
Alpatics visszament a házba, odakurjantotta a kocsisát, és ráparancsolt, hogy készüljön. Alpatics és a kocsis nyomában a háziak is előbújtak. Megpillantva a füstöt, s hellyel-közzel a tüzeket, amelyek fel-felvillantak a szürkületben, az addig hallgatag asszonyok óbégatni kezdtek. Mintha csak erre felelne, innen is, onnan is sírás hallatszott az utcán végig. Alpatics remegő kézzel segített a kocsisnak szétbogozni az összegabalyodott gyeplőszárakat és istrángokat az eresz alatt.
Amint kihajtatott a kapun, Alpatics látta, hogy Ferapontov nyitott boltjában vagy tucatnyi lármázó katona szórja tarisznyába, borjúba a búzalisztet meg a napraforgót. Éppen akkor lépett be az utcáról a boltba Ferapontov. A katonákat megpillantva először rájuk akart ripakodni, majd hirtelen a hajába markolt, és zokogó nevetésre fakadt.
– Vigyétek csak, fiúk! Semmit se hagyjatok itt azoknak a pokolravalóknak! – kiáltotta, azzal maga ragadta meg a zsákokat, és kihajigálta őket az utcára. Néhány katona ijedten elszaladt, mások folytatták a pakolást. Észrevéve Alpaticsot, Ferapontov odafordult hozzá.
– Vége! Vége Oroszhonnak! – kiáltotta. – Alpatics! Vége! Én magam gyújtom fel! Vége… – Ferapontov beszaladt az udvarra.
Az egész utcát elrekesztették a rajta végigözönlő katonák, Alpatics nem indulhatott el, várnia kellett. Ferapontov felesége is egy szekéren ült a gyerekekkel, várva, hogy mikor hajthatnak ki.
Leszállt az éj. Az égen feltünedeztek a csillagok, fénylett a füstből időnként kibukkanó újhold. A Dnyeper felé ereszkedve Alpatics meg a gazdasszony fogata lassan gurult a katonák sorai meg más szekerek között, azután meg is kellett állniuk. Nem messze a keresztúttól, ahol megtorpantak, egy ház és több bolt égett egy mellékutcában. A tűz már hamvadozott. A lángok kihunytak, belevesztek a fekete füstbe, aztán újra felcsaptak, hátborzongatóan megvilágítva a keresztútnál tolongók arcát. Fekete alakok bukkantak fel néha a tűz előterében, a pattogásból, ropogásból emberi kiáltások hallatszottak ki. Alpatics látta, hogy nem egyhamar engedik tovább őket, leszállt, és visszament a mellékutcához, hogy megnézze a tüzet. Katonák futkároztak ide-oda a tűz körül, és Alpatics látta, hogy két katona meg egy darócköpenyes ember elszenesedett gerendákat húz ki a tűzből, és cipel át a szomszéd udvarra; mások szénanyalábokat vittek.
Alpatics csatlakozott egy nagyobbacska tömeghez, amely egy magas, lángokban álló magtár előtt gyűlt össze. A falakat szinte elnyelte a tűz, a hátsó már leomlott, a deszkatető megroggyant, a gerendák izzottak. A tömeg láthatólag arra várt, hogy a tető beszakadjon. Erre várt Alpatics is.
– Alpatics! – szólította hirtelen az öreget egy ismerős hang.
– Galambocskám, kegyelmes uram! – kiáltotta Alpatics, mert felismerte fiatal gazdája hangját.
Andrej herceg köpenyben ült egy hollófekete lovon, és a tömeg mögül figyelte Alpaticsot.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte.
– Kegy… kegyelmes uram – mondta Alpatics, és sírva fakadt. – Kegy… kegy… hát igazán elvesztünk? Édesapánk…
– Hogy kerülsz ide? – ismételte meg a kérdést Andrej herceg.
Megint felcsaptak a lángok, és bevilágították a fiatal uraság sápadt, elgyötört arcát. Alpatics előadta, miért küldték a városba, és milyen nehéz kikeverednie onnan.
– Kegyelmes uram, hát tényleg elvesztünk? – kérdezte ismét.
Gy. Horváth László fordítása
Mellényben, kartoningben állt a boltja előtt, amely közvetlenül az utcára nyílt. Amint Alpaticsot megpillantotta, odalépett hozzá.
– Adjon isten, Jakov Alpatics! A nép megy a városból, te meg jössz – mondta.
– Hogyhogy megy? – kérdezte Alpatics.
– Ahogy mondom. Ostoba népség. Félnek a franciától.
– Asszonybeszéd, asszonybeszéd! – felelte Alpatics.
– Szerintem is, Jakov Alpatics. Én már csak azt mondom, parancs van, hogy ne eresszék át őket, hát nem is eresztik. A parasztok meg három rubelt kérnek egy fogatért – nem ismernek ezek istent!
Jakov Alpatics alig figyelt oda. Szamovárt rendelt, szénát a lovaknak, s amikor megitta a teáját, lefeküdt.
A fogadó mellett, az utcán egész éjjel csapatok vonultak. Másnap Alpatics mellényt vett, amit csak városban szokott, és dolgára indult. Szép, napos reggel volt, nyolckor már nagy volt a forróság. Éppen megfelelő idő az aratáshoz, gondolta Alpatics. A városon túlról kora reggel óta lövöldözés hallatszott.
Nyolc órától kezdve ágyúdörrenések vegyültek a puskaropogásba. Az utcákon nyüzsgött a tömeg, sok volt a katona, de a bérkocsisok ugyanúgy fuvaroztak, a kereskedők a boltjuk előtt álltak, a templomokban zajlott az istentisztelet. Alpatics lejárta az üzleteket, a hivatalokat, volt a postán, és elment a kormányzóhoz is. A hivatalokban, az üzletekben, a postán mindenki a hadseregről beszélt meg az ellenségről, amely már a várost támadja; egymást kérdezgették, mit csináljanak, s mindenki igyekezett megnyugtatni a másikat.
Az emberek idegesen járkáltak az utcákon.
Háztartási edényekkel, székekkel, kisebb szekrényekkel megpakolt fogatok gördültek ki a kapukon, s hajtottak végig az utcán. A Ferapontovék melletti ház előtt fogatok álltak, a nők sírva-jajveszékelve búcsúzkodtak. Házőrző kutya ugrabugrált csaholva a befogott lovak előtt.
– Hogyan hurcolkodhatna el innen a magamfajta? – mondta Ferapontov. – Hiszen csak Dorogobuzsig hét rubelbe kerül a fuvar. Én mondom, nem ismernek ezek istent! Szelivanov bezzeg jól járt csütörtökön, zsákjával kilenc rubelért adta el a lisztjét a hadseregnek. De egy kis teát csak iszik? – tette hozzá. Míg a lovakat befogták, Alpatics és Ferapontov megteázott, és elbeszélgetett a gabonafélék áráról, a termésről s arról, hogy jó idő van a betakarításhoz.
– Mintha csitulna – mondta Ferapontov, miután megivott három csésze teát, és felállt –, biztosan felülkerekedtek a mieink. Megmondták, hogy nem eresztik át őket. Erősebbek vagyunk… Hallom, a minap Matvej Ivanics Platov valami tizennyolcezret kergetett bele a Marina-folyóba, meg is fulladtak mind egy szálig.
Alpatics felnyalábolta a vásárolt holmit, odaadta a belépő kocsisnak, és rendezte a számlát a gazdával. A kapu felől kerékzörgés, patacsattogás hallatszott, és kigördült egy csengettyűkkel felszerelt kibitka.
Már rég elmúlt dél; az utca fele árnyékban állt, másik fele ragyogott a napfényben. Alpatics kinézett az ablakon, és az ajtóhoz ment. Egyszer csak különös hangot hallott, távoli fütyülést és becsapódást, utána pedig elnyújtott ágyúdörejt, amibe beleremegtek az ablakok.
Alpatics kiment az utcára; két ember rohant a híd felé. Most már mindenfelől hallatszott az ágyúgolyók fütyülése, becsapódása, meg a városra zuhogó gránátok robbanása. De ezeknek a hangját szinte teljesen elnyomta, a lakosokkal szinte el is feledtette a városon kívülről hangzó folyamatos ágyúdörgés. Ez volt az a tüzérségi tűz, amelyet öt órakor rendelt el Napóleon, százharminc lövegből. A nép először fel sem fogta ennek a tüzérségi tűznek a jelentőségét.
A becsapódó gránátok és ágyúgolyók először csak kíváncsiságot ébresztettek. Ferapontov felesége, aki egyfolytában óbégatott a színben, elhallgatott, kijött a csecsemővel a kapuba, csendben nézegette az embereket, és figyelte a hangokat.
A szakácsnő meg a bolti segéd is kijött a kapuba. Derűs kíváncsisággal lesték a fejük felett elrepülő lövedékeket. Emberek fordultak be a sarkon, élénk tereferébe merülve.
– Micsoda ereje volt! – mondta az egyik. – Tetőt, plafont, mindent ripityára tört.
– Mint a disznó, amikor a földet túrja – mondta a másik. – Jól megugrasztott téged! – mondta nevetve. – Még szerencse, hogy félreszökkentél, különben szétmázol!
Tömeg gyűlt köréjük. Megálltak, és elmesélték, hogyan csapódtak be mellettük egy házba az ágyúgolyók. Közben más lövedékek – baljósan sziszegő ágyúgolyók, vidáman fütyülő gránátok – röppentek el sorra a tömeg feje felett, de egyik sem csapódott be a közelben, túlrepült rajtuk. Alpatics beült a kibitkába. A gazda a kapuban állt.
– Nem láttál még eleget? – kiáltott a szakácsnő után, aki felgyűrt ruhaujjal, piros szoknyában, csupasz könyökét lengetve kiment a sarokra, hogy jobban hallja, mit beszélnek.
– Nahát, mik vannak! – mondta a szakácsnő, de a gazda hangját hallva visszaindult, feltűrt szoknyáját húzogatva.
Megint fütyült valami, de most egész közelről, mint amikor madárka száll le az égből, tűz villant az utca közepén, s a robbanás az egész utcát beterítette füsttel.
– Átkozott, mit műveltél? – kiáltotta a gazda, és odarohant a szakácsnőhöz.
Asszonyok jajveszékeltek mindenfelől, egy gyerek sírva fakadt, az emberek némán, sápadt arccal összeverődtek a szakácsnő körül. A tömegből kihallatszott a szakácsnő jajgatása:
– Jaj, aranyoskáim! Édes kedveseim! Ne hagyjatok meghalni! Édes kedveseim!…
Öt perc múlva kiürült az utca. A szakácsnőt, akinek egy gránátszilánk eltörte a combcsontját, becipelték a konyhába. Alpatics, a kocsisa, Ferapontov felesége a csecsemőjével meg a házmester a pincében ültek és hallgatóztak. Az ágyúdörej, a lövedékek fütyülése, a szakácsnő minden más hangot elnyomó, panaszos jajgatása egy pillanatra sem szűnt meg. A gazdasszony a csecsemőt ringatva, csitítgatva mindenkitől megkérdezte, aki csak lement a pincébe, hogy hová lett a gazda, mert az kinn maradt az utcán. A lejövő segéd azt mondta, elment a tömeggel a székesegyházba, ahonnan körmenetre viszik a szmolenszki csodatévő Istenszülő ikonját.
Alkonyatra elcsendesedett az ágyúszó. Alpatics előjött a pincéből és megállt az ajtóban. Az imént még fényes esteli égboltot füstréteg borította. És ezen a füstrétegen igen furcsán sütött át a magasan álló holdsarló. A rettenetes ágyúdörej után csend ereszkedett le a városra, csak a lépések törték meg városszerte mindenfelől, a jajgatás, a távoli kiáltások meg a tűzvész ropogása. A szakácsnő nyögdécselését már nem lehetett hallani. Kétfelől az égő házakból fekete füstgomolyok szálltak fel és oszlottak szét. Az utcán, nem sorokban, hanem mint a hangyák a szétdúlt bolyból, különféle mundérokat viselő katonák szaladgáltak fel-alá. Néhányan Alpatics szeme láttára rontottak be Ferapontov udvarára. Alpatics kiment a kapuba. Felbomolva, kapkodva visszavonuló ezred torlaszolta el az utcát.
– Feladják a várost, meneküljön! – szólt oda neki egy tiszt, majd ráförmedt a katonákra: – Adok én nektek, az udvarokon át rohangálni!
Alpatics visszament a házba, odakurjantotta a kocsisát, és ráparancsolt, hogy készüljön. Alpatics és a kocsis nyomában a háziak is előbújtak. Megpillantva a füstöt, s hellyel-közzel a tüzeket, amelyek fel-felvillantak a szürkületben, az addig hallgatag asszonyok óbégatni kezdtek. Mintha csak erre felelne, innen is, onnan is sírás hallatszott az utcán végig. Alpatics remegő kézzel segített a kocsisnak szétbogozni az összegabalyodott gyeplőszárakat és istrángokat az eresz alatt.
Amint kihajtatott a kapun, Alpatics látta, hogy Ferapontov nyitott boltjában vagy tucatnyi lármázó katona szórja tarisznyába, borjúba a búzalisztet meg a napraforgót. Éppen akkor lépett be az utcáról a boltba Ferapontov. A katonákat megpillantva először rájuk akart ripakodni, majd hirtelen a hajába markolt, és zokogó nevetésre fakadt.
– Vigyétek csak, fiúk! Semmit se hagyjatok itt azoknak a pokolravalóknak! – kiáltotta, azzal maga ragadta meg a zsákokat, és kihajigálta őket az utcára. Néhány katona ijedten elszaladt, mások folytatták a pakolást. Észrevéve Alpaticsot, Ferapontov odafordult hozzá.
– Vége! Vége Oroszhonnak! – kiáltotta. – Alpatics! Vége! Én magam gyújtom fel! Vége… – Ferapontov beszaladt az udvarra.
Az egész utcát elrekesztették a rajta végigözönlő katonák, Alpatics nem indulhatott el, várnia kellett. Ferapontov felesége is egy szekéren ült a gyerekekkel, várva, hogy mikor hajthatnak ki.
Leszállt az éj. Az égen feltünedeztek a csillagok, fénylett a füstből időnként kibukkanó újhold. A Dnyeper felé ereszkedve Alpatics meg a gazdasszony fogata lassan gurult a katonák sorai meg más szekerek között, azután meg is kellett állniuk. Nem messze a keresztúttól, ahol megtorpantak, egy ház és több bolt égett egy mellékutcában. A tűz már hamvadozott. A lángok kihunytak, belevesztek a fekete füstbe, aztán újra felcsaptak, hátborzongatóan megvilágítva a keresztútnál tolongók arcát. Fekete alakok bukkantak fel néha a tűz előterében, a pattogásból, ropogásból emberi kiáltások hallatszottak ki. Alpatics látta, hogy nem egyhamar engedik tovább őket, leszállt, és visszament a mellékutcához, hogy megnézze a tüzet. Katonák futkároztak ide-oda a tűz körül, és Alpatics látta, hogy két katona meg egy darócköpenyes ember elszenesedett gerendákat húz ki a tűzből, és cipel át a szomszéd udvarra; mások szénanyalábokat vittek.
Alpatics csatlakozott egy nagyobbacska tömeghez, amely egy magas, lángokban álló magtár előtt gyűlt össze. A falakat szinte elnyelte a tűz, a hátsó már leomlott, a deszkatető megroggyant, a gerendák izzottak. A tömeg láthatólag arra várt, hogy a tető beszakadjon. Erre várt Alpatics is.
– Alpatics! – szólította hirtelen az öreget egy ismerős hang.
– Galambocskám, kegyelmes uram! – kiáltotta Alpatics, mert felismerte fiatal gazdája hangját.
Andrej herceg köpenyben ült egy hollófekete lovon, és a tömeg mögül figyelte Alpaticsot.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte.
– Kegy… kegyelmes uram – mondta Alpatics, és sírva fakadt. – Kegy… kegy… hát igazán elvesztünk? Édesapánk…
– Hogy kerülsz ide? – ismételte meg a kérdést Andrej herceg.
Megint felcsaptak a lángok, és bevilágították a fiatal uraság sápadt, elgyötört arcát. Alpatics előadta, miért küldték a városba, és milyen nehéz kikeverednie onnan.
– Kegyelmes uram, hát tényleg elvesztünk? – kérdezte ismét.
Gy. Horváth László fordítása
