„Vadat és halat, s mi jó falat…” - Gasztro- és egyéb kulturális csemegék

Ha az ember falja a könyveket, egyben kiéhezett az ételkülönlegességekre, s alkalma adódik e két szenvedély együttes kiélésére – bármennyire is félreérthető: nem, nem a betűtészta és a tintaleves papírgaluskával fogyasztására gondolok –, odahagyja komfortzónáját, felkerekedik, hogy a vágyott halászlét és/vagy a forralt borban főzött vadsertés húsát megízlelje, még ha ezért térben és időben jelentős távolságot kell is leküzdenie, menet közben pedig a képzeletét használnia. Ám mindezért cserébe megelevenedik szeme előtt az 50-100-150 évvel ezelőtti, ma már csak nyomokban érzékelhető főváros, s újranyit, ha csak órákra is egy réges-régi Duna-parti halászcsárda. Vagy egészen az 557 évvel ezelőtti Rómába kalauzol el bennünket a világ első nyomtatott szakácskönyve, hogy a reneszánsz mindentudás keretében igazítson el a tisztességes gyönyörről és az élvezetről – rizottó körítéssel tálalt mazsolás-fahéjas-szegfűszeges vadhús eszegetése közben. Mindent megtettünk, hogy fej és gyomor ne maradjon üresen.

Tegye fel a kezét az a fővárosi, aki önszorgalomból bejárta már mind a 23 kerületet, s nemcsak hogy átutazott rajtuk, de el is tájékozódik bennük, netán az egyes utcák, épületek történetéről is van fogalma, nem beszélve a valahai és jelenlegi lakóikról!

Úgy látom, elég kevesen nyújtózkodnak.

Jobbára még a legszűkebb környezetünkben található tereptárgyak előéletét sem ismerjük, ahogy a két ajtóval odébb lakó szomszédot is csak arcról… Pedig a legtöbben vágyunk az ismeretre, az ismeretségre.

Eme vágy – budapesti – kielégítésére jött létre majd’ tíz éve a hosszúlépés.járunk? elnevezésű, városélménnyel gazdagító sétaszervező csoport, akiknek kreatív idegenvezetése révén egy-egy útvonal bejárása alkalmával tulajdonképpen megismerkedhetünk saját lakhelyünkkel, illetve annak jelenig ívelő múltbeli történetével (így benne önmagunkkal is…).

Az urbanista-szociológus városiséta-szervező házas- és üzlettárs Koniorczyk Borbála és Merker Dávid több ezer séta után tavaly szerzőpárossá is vált, mikor szorgos lábmunkájuk során összegyűlt tudásuk egy hányadát könyvbe foglalták Hosszúlépés Budapesten címmel: Rózsadomb és Pasarét, Újbuda, valamint a történelmi belváros és zsidónegyed történeteit és titkait vetve papírra. Idén pedig megszületett a folytatás, Hosszúlépés a körúton túl címmel, hogy ezúttal Újpest, Józsefváros, a budai Hegyvidék, valamint a Soroksári úton délnek haladva Gubacs és Csepel kerüljön fel a térképre.

S noha a dél-pesti kalandozásaikhoz lábbusz helyett stílusosan Csepel kerékpárt ajánlanak, az új kötetet bemutató, Újpestre invitáló, Népszigetig ívelő túrájukhoz egy minden szempontból alkalmi és retró járgányt, egy Malév-buszt vettünk igénybe.

Kis-amerikai anziksz

A nosztalgikusan kényelmetlen távolsági busz ablaka Merker Dávid idegenvezetői hangjára varázsütésszerűen időtranszformátorrá válik, a mostani lakótelepet egykori zsidótemetőnek mutatja, a mai élelmiszerbolt helyén az ország legnagyobb színházépületét vizionáljuk, amit egy bizonyos Papír Sándor (született Scherbach Oziás) álmodott, s nyitott meg nagy lelkesedéssel 1911-ben, Újpesti Népszínház néven, ám eleve kudarcra ítéltetve a maga heti öt premierjével – a városi ranggal éppen csak négy éve büszkélkedhető újpestiek, ha könnyed szórakozásra vágytak, inkább bevillanyosoztak a szomszédos fővárosba. A megbecsülés azonban kijárt Papírnak (a később Szepes Mária néven ismertté vált írónő édesapjának), aki a legnagyobb sikerét abszurd módon még az évi halálát követően aratta, mikor otthonától a sírjáig hétezer fős tömeg kísérte koporsóját.

Az időutazás azonban a buszról lekászálódva is folytatódik az 1840-es években főként tímárok alapította település városházának szemléje során, amit a millennium lázában égve hoztak tető alá az ország legnagyobbjaként, s dísztermében még ma is a korabeli, remek áron vett bútorzat tanúskodik a városatyák üzleti érzékéről és presztízs iránti vágyáról. De Koniorczyk Borbála elbeszélésében megidéződik Babits Mihály alakja is, aki egyéves gimnáziumi tanári ittlétét annak ellenére is nehezen élte meg, s mihelyt lehetett, odébbállt, hogy költői és pedagógusi munkáját egyaránt megbecsülés övezte. Nemkülönben érdekfeszítő a szót ismét átvevő Merker Dávid regénybe illő története, amikor már némi talpalás után a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank újpesti fiókjának egykori épületénél állunk, ahol az amerikai képregényeket idéző, első magyar bankrablás zajlott 1908 októberében. Az összesen 40 000 korona értékű bezsákolt aprópénzt(!) az összezavarodott, ám roppant előzékeny (és revolverrel ösztökélt) bankvezető segített kihordani a bérkocsival érkező rablóknak. Akiket aztán nem túl szövevényes nyomozás után még aznap este elcsíptek az éber csendőrök.

Az utunk innen már az egykori Szúnyog-szigetre vezet, ám miközben a nemzetközi hírnevű Wolfner- és Mauthner-bőrgyárak épületnyomai között haladunk, a múltból előszivárog a város atmoszféráját meghatározó, állandóan bűzös, kénes lehelet is. Amihez az utóbbi gyárkomplexum igazgatója fiának, a Nobel-díjas atomfizikus Wigner Jenőnek volt ideje hozzászokni, lévén maga is itt dolgozott, s a vezetői poszt várományosa volt, ám ő – noha bőrcipőkészítési tudományára haláláig büszke volt – mégis inkább a fizikai kutatólaboratóriumot választotta.

A megyeri UTE-stadion elődjének számító ártéri futballpálya, vagy a magyar cserkészet 1926-os, „kell egy hét együttlét” ideáját megcélzó nagygyűlésének tervezett (fél)szigeti helyszínei (és egy kecsketelep) mellett gördülve végül megérkezünk a Duna-partra, ahol már vár minket a terített asztal…

Fél szemmel a halakon

…s a szabadtéri tűzön rotyogó, alaplével teli bográcsot filézett harcsa- és pontyszeletekkel megtöltő Nemesvölgyi Attila séf, aki az első világháborút követően e helyütt csárdát alapító és azt nagy sikerrel üzemeltető Illik Viktor vendéglős szerepébe bújt ez alkalommal. Igaz, hogy a háborús veteránt utánzandó nem viselt szemkötőt a jobb szemén, de éppúgy járt el, mint annak idején a jó üzleti érzékkel és dunai halászati joggal rendelkező halászmester-kertvendéglős, s maga irdalta, főzte és fűszerezte a friss halat. (A vizet viszont nem a folyóból merítette!)

Illik ugyan saját ladikjain szállította parttól partig a szigetre kirándulók tömegét, ám az étlapján csupán a halászlé szerepelt, a pékárut mindenkinek magának kellett hoznia – ezt lekövetve, az ide kijáró József Attilához hasonlóan mi is kibontjuk a korábban magunkhoz vett kenyérszeleteket, belekanalazunk az ízlelőbimbókat kényeztető halétekbe, s lassan eszegetve belefeledkezünk a folyam menti – a Mátyás-templom tornyát is magába foglaló – táj megnyugtató látványába. Így ízleld meg városodat!

Aki még több ízre, ismeretre vágyik, akár Újpest, akár a fentebb említett városrészek kapcsán: tudni akarja például, miként teremtett magának falusi környezetet Jókai Mór az egykori Stáció (ma Baross) utcában, hol vetítettek pornographicus filmeket a Józsefvárosban, mely negyed bugyrából ívelt fel Karády Katalin csillaga, netán a Weiss Manfréd-gyár alapítása izgatja a fantáziáját, vagy hogy mi köti össze a mexikóvárosi operaházat a csepeli Munkásotthonnal, továbbá miként ünnepelték 1944 karácsonyát a XII. kerületben a nyilas tömeggyilkosságok árnyékában, nos, ne habozzon, bátran lapozza föl a könyvet, minden ízében remek és tartalmas olvasmány! Amely akár több sétához is kedvet csinál. (Koniorczyk Borbála–Merker Dávid: Hosszúlépés a körúton túl. 21. Század Kiadó, 2022. 256 o.)