Szép könyv.
Társadalomtudományi tárgyú műveknél talán nem ez a legfontosabb megállapítás, de a Gutenberg galaxis végét zsolozsmázó korunkban mégsem árt evvel kezdeni. Borítóján Pallasz Athéné gondolkodói pózban ül, a história körforgását jelző óriáskerék előtt. Bencze-Kovács György felvétele telitalálat. Igényes ember máris becsukja az e-bookot, és belelapoz a könyvbe.
Miután az olvasó megkönnyebbült, hogy a borítón nem a szerző önnön portréja látható (terjedőben e komikus-narcisztikus szokás), az jut az eszébe: vajon lehet-e már a rendszerváltás koráról kellő távolságtartással írni? Memoárok, gyorstörténészi elánnal elkövetett kiadványok persze íródtak már róla, de a rendszerváltás kora ettől még mindig a jelenkor, korántsem zárult le. (Már „csak” amiatt sem, mert köröttünk a nagyvilág – minket is meghatározó, minden eddiginél veszélyesebb – forrongásban van.) Wéber Attila jelzi, jól tudja, hogy a jelenkor kutatása milyen kockázatokkal és veszélyekkel jár: „(…) éppen ezért alapvetően a trendek és tendenciák felvázolására törekedtem, azt remélve, hogy valamelyest hozzájárulhatok a magyar politikai intézmények világában való eligazodáshoz.”
A következő kérdés úgy szól: ki is az a szerző, aki el akar minket a zajló magyar világban igazítani? Wéber ebben sem ködösít: „Szakértőként, tanácsadóként, nem utolsósorban közszolgaként (…) mintegy harminc esztendőt töltöttem különböző posztokon az Országgyűlésben (…) megadatott, hogy közvetlen szemlélője és értelmezője, valamint egyszer-egyszer talán »alakítgatója« is lehettem a politikai eseményeknek (…) olyan eseményeket figyelhettem meg testközelből, amelyek alapját képezik és kihatnak a jelenlegi politikára is.”
E szavak egy résztvevő megfigyelő pozícióját írják körül: olyan aktorét, aki kvalitatív, leíró-feltáró módszere birtokában nemcsak azt tudhatja meg, amit a kutatás alanyai elmondanak magukról, hanem azt is, ténylegesen hogyan viselkednek. Ez a bent is vagyok, kint is vagyok helyzet a szociológiában több, mint engedélyezett, egyáltalán nem azonos avval a manapság gyakori – főleg politológusi, újságírói – attitűddel, hogy miközben úgymond függetlenül elemzem, közben csinálni is akarom a politikát. Még csak nem is hasonlít rá.
Nem tudom, a politikában eltöltött „munkásévei” elején Wébernek föltett szándéka volt-e, hogy egyszer majd egy ilyen könyvet is ír, de ezt most kétségtelenül legitim módszertani tapasztalatok bázisán tehette. Ráadásul munkahelye, az Országgyűlés egyfajta magasles volt. Olyan szemszög, amelyből szinte minden szereplőre rálátni, kellő távolságra a füstös pártirodáktól (nota bene, még attól a pártétól, az MSZP-étől is, amelynek Wéber pártonkívüli segítője volt), és mégis benne a politika sűrűjében. Olyan szemszög, amely azt is megengedi, hogy a szerző „a politikai szereplők iránti empátiával” is nézze a sokszor kaotikusnak ható történéseket.
A könyv tehát nem memoár, nem elsietett történetírás, hanem módszertanilag megalapozott, sajátos látószögű politikai szociológiai (ha tetszik igényes politológiai) összefoglalása három évtized intézményi fejleményeinek. A tizenhárom fejezetre tagolt mű mindvégig tartja magát az események lehetséges legobjektívebb feltárásához, amiért nyilvánvalóan egyik oldal sem öleli majd keblére. Megszokhatta már, korábbi könyveiért is megkapta a magáét: az egyik oldal azt mondta, a másikhoz húz, a másik szerint viszont éppen hogy az előzőhöz. Ez persze kedvező ítélet, ha a dolgot az objektivitás felől nézzük, ám nagyon nem kedvez a mű futtatásának, marketing-tálalásának. Ha egyik brancshoz sem tartozol, lehetsz bármilyen okos, a példányszám limitált marad, s a hallgatás búráját borítják a könyvre. Szekértábor-világunkban, amiről ez vagy az a brancs nem beszél, az szinte nincs is. Két korábbi fontos és pontos műve ugyancsak így járt. (Metamorfózisok. A magyar jobboldal két évtizede. Napvilág Kiadó, 2010, illetve Kompok országa. Nézetek, programok, viták – Európáról és az Unióról. Napvilág Kiadó, 2014.) Pedig különösen az utóbbi forgatása – kivált a tárgyszerű tudást többnyire nélkülöző uniós témájú közéleti csatározásokban – igencsak jótékony hatású volna.
Ha a recenzensnek szabad ilyet mondani, kedvenc fejezete a harmadik, amely „Az első ciklus közjogi ütközetei” címet viseli. Wéber ebben többek közt a média rendezetlen helyzete miatt kirobbanó úgynevezett média-háború genezisét mutatja be visszafogott tónusban, de hajszálpontos leíró erővel. Ezt a mindmáig gomolygó témát előbb-utóbb akár külön könyvbe is lehetne foglalni, s ha valaki megteszi majd, Wéber vonatkozó műve alighanem a könyv nélkülözhetetlen hivatkozási eleme lesz – vagy kellene, hogy legyen.
Némi szubjektív hiányérzetem a „Vezérek kora” című nyolcadik részhez kapcsolódik. Ebben tárgyalja a 2005-ös államfőválasztást, amely az MSZP bizonyos képviselőinek ellenszavazatai miatt az MSZP-jelölt Szili Katalin minimális vereségével végződött Sólyom Lászlóval szemben (a szavazás titkos volt – a szerk.) Kicsit jártasabb olvasó Wéberről tudhatja, hogy leginkább azokban az években „alakítgatta” a politikát, amikor Szili Katalin házelnök államtitkáraként dolgozott, s tevékenyen vett részt az államfőválasztás körüli küzdelmekben. Ehhez képest az egész folyamatot hihetetlen távolságtartással írja le, amivel persze azt bizonyítja, hogy akkor is képes az objektivitásra, amikor egyik kvázi főszereplője volt a történéseknek. A magam részéről itt biztos megbocsátanék neki több részletet és emóciót, de a könyv szempontjából az ilyesmi talán tényleg kibicsaklás lett volna, amitől a szerző – okosan – óvakodott.
Sebaj, ami kimaradt, megírja majd a memoárjaiban. Az más műfaj. De aki ilyen objektivitásra képes, annak a szubjektív véleménye sem maradhat „titokban”.
(Wéber Attila: A rendszerváltás kora. Osiris Kiadó, 2022)
