Egy évvel ezelőtt megjósolta, hogy bármelyik politikai erő nyer a tavaszi választásokon, kénytelen lesz megszorítani. Igaza lett!
Nem volt nehéz erre a következtetésre jutni, közgazdászkörökben ezzel jóformán mindenki tisztában volt. Az ellenzéki politikai erők maguk is számoltak ezzel, ugyanis nem tettek nagy ígéreteket, legfeljebb a családi pótlék emelését, és az alacsonyabb jövedelmeknél magasabb adójóváírást követelték, de ez a kiadási szerkezet átalakításával finanszírozható lett volna.
Feltehetően a Fidesz-kormány felelős a kialakult helyzetért.
Valóban, a megszorításokhoz vezető okok egyértelműek. A problémák a 2016-ban elkezdett, úgynevezett „magasnyomású”, valójában túlfűtött gazdaságra vezethetők vissza. A kormánypárt úgy ítélte meg, hogy Magyarország számára a normál növekedési szint kevés, ezért olyan eszközöket vetett be a gazdaságpolitikában, amelyeket a gazdasági ciklus lefelé irányuló szakaszában, illetve a recesszióban szoktak alkalmazni. Ide tartozik a kamatok alacsonyan tartása és a forint árfolyamának tudatos gyengítése is, amely ugyan az export növekedéséhez hozzájárult, de az ilyenfajta rásegítésre a gazdaság felfelé ívelő szakaszában semmi szükség nincs. Mindezek már a járvány előtt táplálták az inflációt, és megnehezítették a válaszintézkedéseket recesszió esetén. Ennek a politikának tudható be, hogy 2020 második negyedévében, amikor a világjárvány miatt a nehéz helyzetbe került családokat és a munkavállalókat kellett volna segíteni, a támogatásukra nem jutott pénz. Év végén, az Európai Unió költségvetési szabályainak feloldását kihasználva, elképesztő mértékű vállalati támogatásokat nyújtottak a Fideszhez közel álló üzletembereknek, főleg az építőiparban és a turizmusban. A felelőtlen pénzosztogatás az idei választásokat megelőzően tovább folytatódott. Mindkét évben decemberre 5000 milliárd forintot meghaladó hiány jött össze, míg 2018–2019-ben ez 1500 milliárd forint körül alakult. A rendszerváltás óta a választási osztogatás – 2010-et kivéve – minden negyedik évben megismétlődött. 2014 annyiban tért el, hogy a közműcégekkel fizettették meg a rezsicsökkentést, míg 2018-ban az uniós források mellett elégségesnek bizonyult a migrációs tematika. Az idei választás előtti osztogatás a 13. havi nyugdíjjal és az szja-visszatérítéssel minden képzeletet felülmúlt. Ezekre a tényekre alapozva mondtam 2021 augusztusában, hogy a választások után megszorításokra lesz szükség, mert ezek a pénzek hiányoznak az államkasszából és inflatorikus hatásuk van. Az infláció gyorsulása már tavaly ősszel jól látszott, az árstopok is erre válaszul születtek. Akkor még híre-hamva sem volt a háborúnak, az energiaárakat is csak ősszel kezdték emelni az oroszok. A pénzszórással, majd az ennek is köszönhető választási győzelemmel a kormányzat jórészt saját magának állította elő a mostani helyzetet.
Mire számított a Fidesz? Ha kormányon maradnak, akkor képesek lesznek kezelni a helyzetet?
Minden bizonnyal igen, és a háborúval tavaly nyáron, amikor például az szja-visszatérítést bejelentették, még valóban nem számolhattak. Az Európai Unióval való megállapodás elhúzódásáért viszont őket terheli a felelősség, és az ezzel járó hitelességi problémákért is, amelynek következményeként a befektetők menekülnek a forintból. A költségvetési kiigazítás során a szelektíven bevezetett „extraprofitadó” hozzájárul a bevételek növekedéséhez, miközben gerjeszti az inflációt is, és a 27 százalékos áfa révén mintegy 1000 milliárd forintos többletbevételt generál a költségvetésnek. A lakosság számára az is megszorítás, hogy a banki betéti kamatok továbbra is rendkívül alacsonyak, van, ahol még mindig 0 százalék körüli, miközben a jegybanki alapkamat 13 százalékos, amely ténylegesen 18 százalékos.
A kormány a kiadási oldal visszafogására is ígéretet tett. Mennyire hiteles ez?
A leállított beruházások sorsa körül sok a bizonytalanság, de az tisztán látható, hogy egy sor presztízsberuházásról politikai alapon nem mondtak le. Ide sorolható a Budapest–Belgrád vasút, a várnegyedbeli építkezések, a Liget-projekt vagy Paks 2, aminek az építése önmagában is súlyos biztonságpolitikai kockázat. Teljesen irreális, hogy a Roszatomnak nyugati cégek alkatrészeket szállítsanak. Egy olyan ország érdekeltségeinek, amelyik atomerőműveket akart felrobbantani, és láthatóan fegyverként kívánja használni az atomenergiát is. Ráadásul a finanszírozó bank is szankció alatt áll. Így nehéz elképzelni, hogyan valósulhat meg ez a projekt. A kiadási oldalon az állami szférában dolgozók bérnövekedését láthatóan visszafogja a kormány, nyilvánvalóan e célból halasztják a pedagógusok bérrendezését is. Az viszont nem látszik, hogy a saját üzleti birodalmuktól és a multinacionális cégektől több bevételt várna a kormány. Ezt jól tükrözi, hogy Magyarország megvétózta a globális minimumadót, ami a jelenlegi 9 helyett 15 százalékos kulccsal adóztatná a legnagyobb vállalatokat.
A kormány folyamatosan a háborús, újabban szankciós inflációra hivatkozik. Mennyi ebben az igazság?
A világméretű pénzromlás régebbi keletű az orosz–ukrán háború kirobbanásánál és a szankcióknál. Már a koronavírus-járványt követően, Kínából kiindulva, elkezdődött a globális értékláncok széttöredezése. Emellett a pandémia után a jegybankok elképesztő mennyiségű pénzt öntöttek a gazdaságra, és még akkor is folytatták, amikor újraindult a növekedés. Az energiapiaci infláció viszont elsősorban valóban a háborúnak köszönhető, és a járvány mellett ez fűti a jelenlegi globális inflációt. Az orosz agresszió kapcsán a nyugati világ megtanulta, hogy nem lehet ennyire kiszolgáltatva autoriter hatalmaknak, emiatt a Kínával való kapcsolatokat is korlátozzák. Megindult a szétválás, a biztonság szempontjai felértékelődtek, és ez költségekkel jár. Az autoriter országok nem megbízhatóak az energiaszállításban sem, ezért nem szabad kiszolgáltatottnak lenni. Ha, tegyük fel, véget ér a háború, és Putyin megbukik, a szankciókat pedig várhatóan sok-sok év múlva feloldják, a Nyugat már úgy vehet az oroszoktól energiát, hogy megszűnt a kiszolgáltatottsága. Ilyen szempontból Putyin a legjelentősebb piacát vesztette el, hiszen Ázsiában az Európába szállított mennyiség töredékét adja el, nyomott árakon.
Ennek fényében a hazai vágtató inflációnál milyen mértékűek a belső okok?
A magyar fogyasztóiár-index kétszerese a 10 százalékos európai átlagnak, ez is bizonyítja, hogy erőteljes a hazai hatás a korábban említett magas nyomású gazdaság fenntartása és a költségvetési osztogatás okán. Az infláció már 2020. januárban 4,7 százalékos volt, messze meghaladva az Európai Unió 2 százalék alatti szintjét. A mostani 20 százalék pedig még mindig részben mesterségesen visszafogott az úgynevezett „ársapkák” miatt, ezt elsősorban az üzemanyagoknál lehet látni. Eközben az eurózónában már tetőzött az árnövekedés mértéke, jövőre már csupán 5,5 százalékos inflációval kell számolniuk. Nálunk még bőven 10 százalék felett lehet a pénzromlás éves mértéke, jelentős bizonytalanság mellett. Ezek alapján a háborús infláció hamis állítás, az tény, hogy a háború felerősített egy létező tendenciát, de a fő okok a „magasnyomású” gazdaság, a korábbi alacsony kamatok, a forint ebből adódó leértékelődése és az osztogatás.
Milyen az esélye annak, hogy Magyarország megkapja az uniós forrásokat?
A kormányzat főleg látszatintézkedéssel igyekszik elsimítani a konfliktusokat, és nem kíván belépni az Európai Ügyészségbe. Emellett az Európai Tanács és az európai közvélemény is nehezen tud eltekinteni attól, hogy Magyarország rendszeresen az orosz érdekek szószólójaként lép fel, még olyankor is, amikor magyar érdekeket ez nem is érint, például az orosz háborús bűnök kivizsgálása kapcsán. A magyar vétóktól már nem annyira tartanak, ebből a szempontból javult a helyzet. Magyarország mostanáig minden Oroszország elleni szankciós csomagot megszavazott, olyanokat is, amelyek az energiabehozatalt érintik. Ezért is furcsa, szükségtelen és a tárgyalások eredményességét veszélyezteti a nyolcmilliárd forintos nemzeti konzultáció és az ezt kísérő plakátkampány. A nyugati közvélemény a magyarországi fejleményekre ma már nagyon intenzíven odafigyel, és az európai döntéshozókhoz is szinte azonnal eljutnak a brüsszeli bombákról a képek, miközben a szankciók a nagyon is valóságos orosz bombázásokra és háborús pusztításra válaszul születtek. Magyarország megítélése a transzatlanti szövetségben történelmi léptékben is rendkívül kedvezőtlen, a kormány nagyon elszigetelődött Európában. Már Lengyelország sem tekint ránk barátként, a lengyel közvéleményt is felháborítja a háború idején is fenntartott oroszbarát politika. Mindezek alapján abszolút kérdéses, hogy Magyarország megkapja-e a neki fenntartott pénzt. A megállapodást teljesen nem lehet kizárni, de az utalás még abban az esetben sem biztos. Lengyelország most a szövetséges rendszer oszlopos tagja, mégsem kapott még pénzt, mert az igazságszolgáltatás függetlenségével kapcsolatos feltételeket nem teljesítették. A forrásokra pedig nagy szükségünk van, és ha nem lenne megállapodás, akkor újabb megszorítások jönnének, tovább gyengülne a forint, és recesszió várna ránk.
A recesszió „ellenszere” lehet, hogy akkumulátorgyártó nagyhatalom leszünk?
A globális értékláncokban a gyártásnak van általában a legkisebb hozzáadott értéke. Az akkumulátorgyártás gyártósorok importálását jelenti, amelyet kevés mérnök és több ezer betanított munkás üzemeltet. A Debrecenbe érkező CATL-gyárba jelentős részük Kelet-Ázsiából érkezik majd, azaz az ő foglalkoztatásukra vesz fel a cég jelentős mértékű munkahelyteremtő támogatást. A kutatás-fejlesztést ezek az üzemek egészen másutt végzik. A gyártás maga óriási energia- és vízigényű tevékenység. Mindez egy energiaszegény országban, növekvő aszálykockázat mellett nem tűnik túlzottan jó ötletnek. Az oktatás fejlesztése sokkal fontosabb lenne, mert akkor magas képzettségű munkavállalók magas bérekért magas hozzáadott értéket állíthatnának elő. A tudás lehetne a versenyképesség alapja és nem az alacsony bérek meg a laza környezetvédelmi szabályok.
Névjegy
A 44 éves politológus-közgazdász, egyetemi tanár, az MTA Közgazdaságtudományi Bizottságának elnöke tanulmányait a Harvardon és a CEU-n végezte, 2009-ben habilitált és 2015-ben szerezte meg az MTA doktora fokozatot. Kutatási területe a nemzetközi és összehasonlító politikai gazdaságtan, tudományos publikációi a társadalmi bizalmatlanságot és ennek következményeit vizsgálják a politikai és gazdasági döntéshozatalban különös tekintettel a válságok időszakaira. Angolul és magyarul több mint 100 önálló tudományos közleménye jelent meg, köztük 4 monográfia.