Nem tolongtak az érdeklődők az ELTE Szekfű Gyula könyvtárában, de a néhány széksor nagyjából megtelt. Goretity József irodalomtörténész, számtalan orosz művet hazai közkinccsé varázsoló műfordítónk érkezik a vendégekkel. Asztal, szinkrontolmács, mikrofonok, fülhallgatók, vizes palackok a helyükön. Kezdődhet a szép orosz szavak lassú áradása, aminek, történjen bármi, mi sosem fogjuk útját állni. Vajon milyen partok felé törekednek most? Most! Halljuk!
Goretity úgy véli, az idő kategóriája köti össze leginkább a vendégek életművét, ezért azt kérdezi tőlük, hogyan viszonyulnak a múlthoz, a történelemhez, a tradíciókhoz. Idézi Esterházyt, aki könnyűnek tartotta az orosz írók helyzetét, hiszen elég beemelniük a klasszikusoktól pár sort, motívumot, és máris magasba szökell a mű.
Jevgenyij Vodolazkin válaszolhat először. Őt sokan már most klasszikusnak tekintik, magyarul is megjelent Laurosz című regénye igazi szenzáció volt, lebilincselő szellemi időutazás. Kicsit magába fordult, megtört tekintettel fogalmazza gondolatait: Mikor Dosztojevszkij a Jó és a Rossz harcáról beszélt az emberi lélekben, tudhatta, mit takar a két fogalom. De ma nem világosak a kritériumok. A történelem pedig minden, amink bizonyosan van, olyan, akár egy akvárium vagy képkeret. De nem halad semerre. Egyéni életünk tölti meg tartalommal. Ezért önmagunkat kell formálni, tökéletesíteni, és annak talán lesz valami hatása a világra is. Az irodalom ezzel a személyes történelemmel tud igazán érdemben foglalkozni.
Pavel Baszinszkij a nagy történelmi események esetlegességéről beszél. Ő elsősorban életrajzi könyveivel szerzett hírnevet, a magyarul is olvasható Szökés a paradicsomból Tolsztoj életét dolgozza fel eredeti módon. Most is nagy elődjéhez kapcsolódik, aki úgy vélte, a sorsfordító eseményeket véletlen apróságok idézik elő, olykor az, milyen hangulatban ébred egy uralkodó. A közelmúltból jó példa erre a Szolidaritás mozgalom, amelyet az indított el, hogy rossz helyre került át a hajógyár ebédlője. Akárhogy is, az író számára a múlt ábrázolásában ezek az apró részletek fontosabbak a törvényszerűnek vélt folyamatoknál. Jelenlegi szerzőtársa, Jekatyerina Barbanyaga, akivel eredeti formájú könyvet írt Tolsztoj feleségéről és az utolsó orosz cárnéről, Alekszandra Fjodorovnáról, a hagyományok fontosságát emeli ki, hiszen az élet alapproblémái nem változtak.
A tatár származású Samil Idiatullin érdekes műfaji kísérleteivel tűnt fel az oroszországi irodalomban. Utolsó regényét, a meseelemeket a jelenben megidéző Poszlednyeje vremját ('Végső idő') egyfajta etnofantasy-nak tartotta. Goretity József bevezető kérdésére reagálva a mesekincs szerepéről beszél. Meggyőződése, hogy a rémmesék funkciója a veszélyek tudatosítása az emberben, és az írónak is jeleznie kell a körülöttünk zajló szörnyűségeket, veszedelmeket, hogy életben maradhassunk.
A hallgatóság megkapja a szót. Mire is vagyunk kíváncsiak, mit akarunk ma megtudni orosz íróktól? Az egyik kérdés a türk mesefigurákra vonatkozik, a másik arra a komplex problémára, vajon szerette-e a Hessen-Darmstadti-házból érkező Alekszandra cárné Oroszországot. Pontos válasz egyikre sem érkezhet, de rengeteg néprajzi és történeti részlettel ajándékoznak meg a vendégek.
Lehet hát hazamenni. Az ember felkúszhat a hírportálokra vagy bekapcsolhatja a tévét, esetleg elérheti valahol az orosz Pervij csatornát. Mindenhol, inkább előbb, mint utóbb, az orosz-ukrán háborúba botlik. Itt elhagyják Herszont, ott rakétát lőnek ki, amott tíz polgári személy halt meg, emitt kétezer katona… És az ember nem érti, miért nem érintette a rendezvény ezt a kétségtelenül nem szépirodalmi, de már történelminek is nevezhető témát. Orosz írók léphetnek külföldön megértő hallgatóság elé, és dermedten bezárkóznak a kultúra templomába a szervezőkkel együtt? Pedig nem is várnánk határozott állásfoglalást. Elfogadnánk érvelést a katonai akció mellett is. Vagy leginkább egyetlen felszakadó sóhajt. Hogy itt állok tehetetlenül, tízezrével pusztulnak a honfitársaim, szörnyű ez az egész. De semmi? Egyetlen szó, félmondat sem? Ez biztos nem a világszerte kultivált klasszikus orosz irodalom és kultúra öröksége. És amíg ma nem születik meg egy fájdalomra, felelősségre utaló szó vagy félmondat, hiteltelen minden gondolat az irodalomról, művészetről, történelemről.