Van Gogh, Goya, Vermeer, Monet – csak néhány alkotó, akiknek művei klímaaktivisták akcióinak kereszttüzébe került az elmúlt időszakban. De hát miért a múzeumokban, képtárakban politizálnak, kérdezhetné a döbbent olvasó? Mert azok, aki ilyen helyekre járnak, tisztában vannak az időtálló értékek fogalmával, pontosan tudják, hogy az utókornak milyen felelőssége van e tekintetben. Vagyis elvileg ők azok, akik a múlt nagy teljesítményeit tisztelve képesek előrelátva gondolkodni. És ha még azt is idevesszük, hogy épp a múzeumba járó értelmiségi elit, a középosztály tagjai tehetnek a legtöbbet azért, hogy nyomást gyakoroljanak a döntéshozókra, illetve tevékenyen tegyenek is valamit a változásért, máris világossá válik, hogy miért ők, mi lettünk azok, akiket az aktivisták a maguk módján megszólítottak.
A kérdés elevenbe vág: lehet-e gyönyörködni Van Gogh és Monet életteli színeiben egy mesterséges teremben úgy, hogy odakint semmit vagy keveset teszünk azért, hogy a benti értékeket megőrző jövő természetes közege fennmaradjon az utódainknak. A most kissé radikálisnak, elvakultnak, szemtelennek tűnő aktivisták pusztán arra hívják fel a figyelmet, hogy mindez kissé komikus és álszent. Pont olyan, mint amikor egy égő tetejű házban a bentlakók azzal szöszölnek, hogy kiírják az oltóeszközökre való közbeszerzést, amelyet még két bizottságnak láttamoztatnia kell. Vagyis jó lenne az értékeket védő aggodalmat és felháborodást átcsatornázni a most még nem kézzelfogható dolgok, a távoli alkotók meg nem festett képei felé. Amelyhez nem egy széthullott, kizsigerelt világ áll aktot.
A legfurcsább, hogy mégis vannak eredmények. Elkezdtünk spórolni. Lekapcsoljuk a villanyt, szigeteljük a lakást, intézmények zárnak be télire, elmarad a karácsonyi díszkivilágítás. Bécsben is, ahol ilyenkor ez a legfőbb turistacsalogató, takarékos izzókra cserélték az összes égőt, és megfelezték a kivilágítás idejét. Kár, hogy mindezt a háború, az egekbe szökő energia ára váltotta ki. A heveny és nem az idült kór. És már hallani a derűlátókat, hogy a mostani, vagy maximum a következő tél lesz ilyen, és csak ezt éljük túl valahogy. Ilyenkor látni, hogy az átgondolatlan és tétlen reménykedésnél nincs ostobább dolog a világon. Mert bizony jó lenne szokást csinálni a rendhagyóból és végképp száműzni minden felesleget. Mert az életünk fenntartása háborúk nélkül sem lesz olcsó a közeljövőben. Talán most még eljátszhatunk azzal az illúzióval, hogy mi szabjuk meg a spórlás mértékét és iramát, és nem a közelgő, még nagyobb természeti csapások diktálják majd az ütemet. Mert azok is fogják. Minél több most az önkéntes megszorítás önmagunk kényelme tekintetében, annál kisebb lehet a kényszer ereje később, mondja a bizakodó énem.
Mert a legégetőbb kérdés mégiscsak az, hogy mit fognak jelenteni a következő generációknak Van Gogh és Monet pazar vásznai? Egy pazarló és öngyilkos világ pillanatképei lesznek, vagy megmaradnak az ember nagyszerűségének és teremtőképességének csodás lenyomataiként?