- Ügynökmúlt és otthonosság - Deczki Saroltával a Tar Sándor-monográfiáról

Mikor találkozott Tar Sándor műveivel, melyik írását olvasta legelőször?

Filozófusnak készültem, a kortárs szépirodalom jellemzően nem szerepelt az olvasmánylistámon. A doktoranduszi éveim alatt, 2003-ban kért fel aztán a Debreceni Disputa szerkesztője, hogy recenzeáljam az akkor frissen megjelent, A térkép szélén című novelláskötetét. Akkor olvastam először Tar-novellákat, holott adta volna magát, hiszen én is debreceni származású vagyok, mint ő. Ha pedig már elkezdtem foglalkozni vele, egyéb Tar-könyveket is hozzáolvastam. Revelatív élmény volt.

Az említett közös debreceni kötődés szerepet játszott ebben és a későbbi, monográfiáig ívelő intenzívebb érdeklődésben?

A novellái olvasásakor szembesültem azzal a világgal, amely voltaképpen az én világom is, hiszen hasonló közegben nőttem föl egy Debrecen környéki kis faluban, az én apám is kocsmáros volt. Belülről ismertem mindazt, ami az írásaiban megjelenik. Teljesen ismerős és otthonos volt számomra ez a közeg, és azonnal megfogott. A helyismeret, a környéken való tájékozódás pedig például a Szürke galamb című bűnregényének elemzése során sokat segített, mivel a közös vidék fontos szempont volt.

A Tar-művekkel való találkozása már arra az időszakra esett, amikor az íróról kiderült, hogy besúgó volt, aki jelentett az államvédelmi hatóságoknak a barátairól. Az ügynökmúlt mennyire befolyásolta annak idején a művei megítélése kapcsán? Van feszültség e téren az irodalomtörténészi és a magánolvasói énje között?

Az első találkozáskor nem sokat tudtam az ügynöki múltjáról, vagy ha igen, nem különösebben foglalkoztatott, a későbbi szoros olvasás során viszont alaposabban el kellett merülnöm benne. Mert hiába kerülgeti az ember a forró kását, egy monográfia megírása során ennek a kérdésnek a tárgyalása kihagyhatatlan: az életmű elemzése, valamint a körülötte kialakult diskurzus nem teszi lehetővé, hogy az ügynök­ügyet, s vele együtt az életrajzot figyelmen kívül hagyjuk. Muszáj – még ha kényelmesebb is lett volna csak a szövegekkel foglalkoznom, a szerzőt egészen kizárva az elemzésből. Fel is göngyölítettem, amennyire csak lehetett. De hogy ez mennyiben módosította az életműről általam gondoltakat? Semennyire. Rengeteg kivételes nagyságú szerző és koponya írt remekműveket, míg a valóságban nem voltak éppen feddhetetlenek. Martin Heidegger is jelentős filozófus volt, miközben a náci kötődései nem adnak okot a büszkeségre. Azt gondolom, le kell választani az írót, a hétköznapok emberét a szerzőről, külön kell tárgyalni a két tevékenységet. A művek kapcsán a morális ítélkezést ostobaságnak tartom. Az viszont érdekes és

Sokan mégis indexre tették a besúgás, vagy az azt követő áldozatszerepben való tetszelgés miatt a műveit. Mekkora e téren ma a megosztottság?

Az a hallgatás, ami Tart övezte a lebukása után, megtört. Amikor kiderült, hogy jelentéseket írt, ő maga is visszavonult az irodalmi élettől, és a recepciója is meggyérült, az utolsó két kötetéről (A térkép szélén, 2003; Az alku, 2004) alig született kritika. Az érdeklődés iránta igazából akkor élénkült fel a 2000-es évek második felétől, amikor az úgynevezett „szegénységirodalom” közbeszéddé vált. A 2010-es évektől pedig „Tar-reneszánszról” beszélhetünk, mert azok a témák, amelyekkel az írásaiban foglalkozott, egyre markánsabban újra megjelentek az irodalmunkban. Úgy látom, az életmű kiszabadult az ügynökmúlt diskurzusának a fogságából.

Ezzel szemben nem esik bele a „nyomorpornó”-ként való megítélés csapdájába?

A szegénységről, ha csak az utóbbi időket is tekintjük, nagyon különböző színvonalon születtek irodalmi alkotások. De egy címke alapján nem utasítanék vissza egyes szerzőket, ahogyan a diktatúra koráról és más múltfeldolgozásról is rengeteg, eltérő nívójú művet adtak ki – a jókat kell elolvasni! És Tar írásai ilyenek.

Melyik Tar-kötettel kezd­­je az olvasást, aki kedvet kap hozzá?

Talán A mi utcánkkal érdemes kezdeni, mert nagyon jó bevezetést nyújt abba a világba, amely Tart élete végéig foglalkoztatta. A szomorúság mellett a humor is jelen van benne, egyik kritikus Hrabal világához hasonlította ezt az isten háta mögötti kis utcát, ahol Tar hősei élnek. Ráadásul ebben a novellaciklusban vagy kisregényben nagyon markánsan megjelennek az érett Tarra jellemző poétikai jegyek: a groteszk iránti fogékonyság éppúgy, mint a mélységes részvét vagy szolidaritás az írásokban szereplő emberekkel.

Ez a kötet talán még beszerezhető, mert 2017-ben újra kiadták, ahogy rá egy évre a Szürke galambot is. De melyik könyvét lenne még célszerű megjelentetni?

Az antikvárius ismerőseim szerint egyáltalán nem lehet Tar köteteihez hozzájutni, az antikváriumokban sem bukkannak föl, a könyvesboltokból meg rekordgyorsasággal elkapkodták a példányokat annak idején. Láthatóan lenne rá igény, így éppen itt lenne az ideje egy összkiadásnak.

A monográfia megírása során milyen kihívásokkal szembesült a műfaj szempont­jából?

A felépítése nagy dilemmát okozott. A kronologikus sorrendbeli tárgyalásnak nem lett volna értelme, hiszen Tar életművében nincs akkora fejlődés, ami ezt indokolttá teszi, ugyanakkor nem lett volna koherens, ha ebbe integrálódik az életrajz és az ügynökmúlt. Ezért is kaptak ezek külön-külön fejezetet. A mozaikos szerkezet mellett tettem le a voksom. Számomra Tar életművében a poétikai jegyek sajátossága volt izgalmas. Egyik fő vezérszempontom a tér-poétika, de számot vetek a realizmusával is, továbbá azokkal a jegyekkel, amik éppen hogy túlmutatnak ezen.

Ezeket a jegyeket a ’90-es évekbeli kritikusok is érzékelték, ám felfejteni nem igazán tudták, vagy jelentőségüket nem ismerték fel, így a posztmodern irodalom szempontjából – ha olvasva és tisztelve is, de – perifé­rián kezelték a Tar-életművet. Mostanra, túl a posztmodernen, a „Tar-reneszánsz” idején ez miként változott?

Úgy tűnik, megindult egyfajta újraértékelési folyamat, nem függetlenül a szegénységirodalomtól, valamint attól, hogy a realizmus újra témává lett a kortárs irodalomtudományos és kritikai diskurzusban. És ha már a realizmusról beszélünk, akkor újra kellene értékelnünk azt is, amit korábban a posztmodernről gondoltunk, továbbá azt a ’90-es évekbeli kritikatörténeti szituációt, amikor Tar a háttérbe, a kánon szélére szorult: mérvadó irodalomtörténeti munkákban nem foglalkoztak vele, vagy súlyán alul kezelték.

,,Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud” – Esterházy Péter sokat idézett mondata Tar Sándor novellisztikájáról. De vajon kik az olvasói? Azok a beszélni nem tudók, akik helyett beszél, vagy a beszélők inkább, jelesül az értelmiségi réteg? Milyen széles a Tar-olvasók köre?

Volt szerencsém találkozni Tar régi barátaival, és vannak leveleim is Tartól, amit az NDK-ból írt a barátainak, a kollégáinak, egyfolytában történetekért nyüstölve őket, hogy témához jusson. A szűkebb baráti köre tisztában volt vele, hogy írói ambíciói vannak, elmondásaikból ítélve olvasták és szerették az írásait. Tar az ismertséget és a kritikai figyelmet elsősorban valóban a fővárosi értelmiségnek köszönhette. Most jelent meg a levelezése („…most aztán nézhetek magam után…”: Levelek Tar Sándorhoz), amelyből kiderült, hogy folyton szövegeket kértek tőle, amit ő elég vonakodva teljesített; mindemellett elég széles olvasóbázissal rendelkezett. Ez világosan látszik a halála óta évente megrendezett Tar-túrán, is, amikor az ország minden pontjáról összesereglenek Debrecenbe a tisztelői – viszonylag kevés kritikust látni köztük –, és végigjárják kedvelt kocsmáit, ahol felolvasással és egy-egy itallal áldoznak az emlékének.

Külön részt szán a monográfiában a fiatalkori verseire, színdarabjaira, publicisztikáira, a forgatókönyveire, s utal rá, hogy érdemes lenne még kutakodni a hagyatékban. Mit találnánk ott?

Leginkább irodalomtörténeti csemegéket. A debreceni Déri Múzeumban őrzött anyag feldolgozása óriási, elsősorban filológiai munka lenne, az egyes szövegváltozatok összevetésével – ám a szerzőjük megérdemelné a törődést.