Hangérien Ripablik
Meghatóan bensőséges beszélgetésen vettem részt az Írók Boltjában ezen a héten kedden, azaz november 22-én, és a dátumot azért hangsúlyozom, mert azon a napon volt éppen 25 éve, hogy meghalt a XX. század egyik legnagyobb magyar írója: Kardos G. György.
Meghatónak azért nevezem a beszélgetést, mert olyasvalakire emlékeztünk, akit én magam személyesen ugyan nem is ismertem, mégis igen közel állónak érzem őt magamhoz, méghozzá regényei, tárcái és karcolatai révén. Bensőségesnek pedig azért nevezhetem a rendezvényt, mert az Írók Boltjában jelen volt az író fia, a menye és özvegye is, mondhatni, családi összejövetel volt ez szépszámú nézőközönséggel. Az író szellemét megidéztük ugyan – és ez Spiró György érdeme volt, akinek volt szerencséje Kardos G. Györggyel jóban lenni – csak éppen Avraham Bogatir hiányzott, igaz, nem az Írók Boltjából, ahol körülötte forgott a beszélgetés, hanem általában véve a mai magyar irodalmi közbeszédből.
Hová tűnt Avraham Bogatir?
Miért nem emlegetik gyakrabban az Avraham Bogatir hét napja című, Kardos G. György által írt remekművet? Miért nincsen ösztöndíj Kardos G. Györgyről elnevezve? Miért nem viselik könyvtárak tucatjai a nevét: Miért nincsen legalább feleannyi szobra, mint a Wass Albert nevű, velejéig nyilas és velejéig dilettáns írónak? Miért nem Kardos G. György szerepel az általános iskolai irodalmi olvasókönyvekben az említett (még egyszer le nem írom a nevét) nyilas író silány művei helyett?
Rendben, elismerem, hogy ezek álkérdések. Nagyon jól tudom a választ: Kardos G. György jelenleg nem éppen „komilfó”, miképpen életében sem volt az. Az Írók Boltjában lezajlott beszélgetésen nagyon helyesen mutatott rá Spiró György, hogy Kardos G. György bezzeg nem kapott Kossuth-díjat… Persze, teszem hozzá én,
természetesen nem az irodalmi díjak minősítenek egy írót, hanem a művei, az irodalmi díjak (pontosabban azok elmaradása) éppenhogy nem az írót, hanem azt a társadalmi és irodalmi közeget minősítik, amelyben élnie és halnia adatik.
(Juszt sem fogok neveket mondani, pedig hej, de nagyon a bögyömben van néhány magyar író, aki rangos díjakat tesz zsebre olyan közepes művekért, amelyek az Avraham Bogatir hét napja című mű színvonalát meg sem közelítik…)
S hogy megint Spirót idézzem (mit csináljak, ha egyszer remek dolgokat fogalmazott meg): azokat az írókat, akik remekműveket írnak, olvasni fogják, még ha kevesen is, de olvasni fogják, a remekművek ugyanis megtalálják az utat az olvasókhoz, még ha némi késéssel is. (Gondoljunk csak a Sorstalanságra: beletelt pár évtized, mire a regényt és szerzőjének nevét a magyar közvélemény megismerte).
Pesszimista alkat vagyok, de hiszem, hogy pár évtized múlva az a bizonyos nyilas dilettáns már sehol sem lesz, de Avraham Bogatir igenis fel fog tűnni a magyar kultúra horizontján. S ahogy közeledik majd felénk, úgy nő egyre nagyobbra az alakja, pontosan kivehetők lesznek a vonásai, és rá fogunk ismerni benne: saját magunkra. Hiszen éppen ez az ő nagy titka: Avraham Bogatir mi vagyunk.