– Megnyugodhatunk a koronavírussal kapcsolatban?
– Teljesen még nem. Továbbra is figyelni kell az új mutációkra, variánsokra. Amelyek most elterjedtek, valamelyest enyhébb betegséget látszanak okozni. Arányaiban nincs annyi nagyon súlyos beteg, kevesebben halnak meg. Ebben persze fontos szerepet játszik, hogy a népesség többsége be van oltva, egy része többszörösen is, és sokan át is estek a betegségen. A jelenlegi számok alapján egy súlyos influenzajárványnak megfelelő megbetegedési és halálozási rátáról beszélhetünk. De hát az influenza is egy komoly betegség, évente négy-hatezer halálesetet okoz, csak ez már nem kelt közösségi veszélyérzetet. Úgy tűnik, a pillanatnyi COVID19-szint sem, hiszen „nem zavarja” már a mindennapi életvitelt. De ez még megváltozhat.
– Érdemes még maszkot hordani, félévente beoltatni magunkat?
– Ha valaki bármilyen tünetet észlel magán, legyen az nátha, köhögés, fáradtság, hőemelkedés, annak érdemes lenne a közösségi terekben felvennie a maszkot. Embertársaink védelmében. Ehhez persze kulturális változás kell. Aki pedig veszélyeztetett a kora vagy alapbetegsége miatt, legyen óvatos, és szintén tegye fel a maszkot népesebb helyeken. Ami pedig az oltást illeti: jól látszik, hogy négy-hat hónap után a védettség mértéke csökken. A veszélyeztetetteknek ajánlatos emlékeztető oltást kérni.
– Kialakult egyfajta rutin a járvány kézben tartására, vagy szükség lenne még bizonyos intézkedésekre?
– Fertőző betegségeket illetően sosem ülhetünk a babérjainkon. Vannak országok, ahol megerősítették a járványügyi szolgálatot, a védekezési rendszert, a jogi környezetet. Az unióban is látványos erősítés van folyamatban. Nálunk nem nagyon történtek ilyen irányú lépések, nem kapott erőforrásokat az esetkövetés, nem tudok róla, hogy felkészültebbek volnánk, mint korábban. Az egyetlen több-kevésbé sikeres része a védekezésnek az oltási kampány volt. De csak erre nem lehet építeni. Bármikor előbukkanhatnak más vírusok is az őserdőből, az állatvilágból. Állandó készültségben kell lenni, működtetve a járványügyi hírszerzést, a megelőzési intézkedéseket, javítva a törvényi környezetet. Svédországban, ahol hosszú évekig dolgoztam, de máshol is, komoly összegeket fordítottak erre. Nálunk nem látni ilyen törekvést. Ha a távolságtartást szolgáló intézkedések a 2. és 3. hullámban hamarabb történnek meg, ezrekkel kevesebben haltak volna meg.
– Az egészségügy számára milyen tapasztalatokat, változásokat hozott ez a járvány?
– A tudomány eddig is sok adatot halmozott fel, de hosszabb idejű megfigyelésre van szükség ahhoz, hogy tényekre alapozott összefüggéseket állapíthassunk meg. Az utóhatások elemzése is évekig eltart még. Talán a legfontosabb specifikus változás a gyors oltásfejlesztési képesség, hosszú évekről hónapokra csökkent ez az idő. Az általános változások talán leglényegesebbje a telemedicina térnyerése. Legismertebb példája az e-recept. De a távkonzultáció az orvosi tevékenység más részeire is kiterjedt.
– A társadalom nem lett tudatosabb?
– Úgy érzem, lényegesen nem. Főként azok tartották be az előírásokat, és tettek meg mindent a védekezés érdekében, akik eddig is egészségtudatosak voltak. De már annak is örülhetünk, hogy nem tudtak eluralkodni a veszélyesen tudománytalan nézetek. Még akkor sem, amikor például az Egyesült Államok akkori elnöke javasolta, hogy igyunk fertőtlenítőt.
– Hogyan látja a magyar egészségügy helyzetét a saját pályája fényében?
– A szüleim orvosok voltak, ennek a hivatásnak szentelték egész életüket. Kiskoromtól követni akartam őket, gondoltam, az csak jóra vezethet, ha az ember mindennapi munkája, hogy másokon segít. Ráadásul láttam, hogy ez a pálya, bár sok sok munka árán, de valamiféle társadalmi megbecsültséget is teremt. 1983-ban végeztem, belgyógyász, majd gasztroenterológus szakvizsgát tettem. Akkoriban úgy éreztem, mintha minden évben kicsit javulna a helyzet. Csaknem a rendszerváltásig így volt ez. Az óbudai Margit Kórháznak azon a kis osztálya, ahol Toóth Éva kiváló vezetése alatt dolgozhattam, viszonylag jól felszerelt volt, az endoszkópos vizsgálatok terén szinte mindent csináltunk, amit akkoriban lehetett a világban.
– Mikor érezte a megtorpanást?
– A rendszerváltás előtt a Németh-kormány, amelyben Csehák Judit volt az egészségügyi miniszter, elkezdett kidolgozni egy reformot. De aztán a rendszerváltás után az ország gazdasága megroppant, magasba szökött az infláció, és az egészségügyre is kevesebb jutott. Azóta az egymást követő kormányok egyikénél sem kapott prioritást az egészségügy. A 90-es évek elejétől folyamatosan nyílt az olló. 1997-ben született egy progresszív egészségügyi törvény és indultak jó lépések, de források hiányában ez sem hozott érdemi javulást. Idővel megnyílt a világ is, sok ezer orvos is elhagyta az országot. Aztán kezdődtek a kialakult műhelyeket, szakmai kapcsolati hálókat feldúló átgondolatlan átszervezések, aminek egyre töredezettebbé tette a betegutak rendszerét. Így futottunk bele a COVID-19 járványba, ami így már nagyon túlterhelte a rendszert.
– Közeledik az összeomlás?
– Ez inkább politikai szlogen. Az egészségügy nem omlik össze, hanem lassan, folyamatosan romlik, gyengülnek a képességei. Elfogynak a szakemberei, mind hiányosabbak az eszközei. Időről időre ugyan látványosan beleöntenek pénzeket, főleg uniós forrásból, de ezek elköltésénél nem törődnek hosszú távú célokkal. Mindenekelőtt nincs program a minőségi szakembergárda pótlására, növelésére. Egyes megyékben, régiókban, egyes szakmákban a szakápolás, az asszisztencia és az orvoshiány kezd kritikus mértéket ölteni.
– Az orvosi fizetésemelés csak jelentett némi motivációt...
– Az ellátás hatékonyságát illetően nem, mert az emelés teljesítmény-követés és minőség-ellenőrzés nélkül történt. A minőségbiztosítás rendszerének kialakítására léteznek jó, adaptálható minták. Angliában például lehet tudni, milyen egy kórház, egy team, egy orvos sikerességi aránya a műtéteknél, vagy milyen a fertőzési ráta, a betegek elégedettsége. Több tucat indikátora van ennek. És mind transzparens. Nagyon fontos, hogy legyen a teljesítménnyel arányos eleme a fizetésnek. A hálapénz tiltásával, ami egyébként helyes intézkedés volt, ez a fajta „motivációs elem” most teljesen hiányzik nálunk. Nem sírom vissza abban a formában. De csökkent a beavatkozások száma, hiszen a sebészorvos akkor is ugyanannyi pénzt kap, ha kevesebb műtétet végez.
– Mit nyújt az egészségügy számára az informatika?
– Az e-recepthez hasonló technikai könnyítéseken túl nagymértékben tudja segíteni a népesség egészségi állapotának megítélését, de akár egy kórház működését is, amely bonyolult üzem. A modern kórházak egyben az utolsó manufaktúrák. Ám az egészségügyben a munka „tárgya” a beteg, aki mindig egyedi. Egyedien beteg. Elméletileg egyedinek kell hát lennie a diagnosztikának, a terápiának, a műtétnek, a gyógyszereknek. Amit nehéz magas színvonalon, tömegek számára biztosítani. De az informatika lehetővé teszi, hogy a leletek azonnal eljussanak bárhova, ne kelljen feleslegesen megismételni vizsgálatokat. A dolog másik oldala pedig, ami engem személyesen mindig is izgatott, az orvosi tudás újraintegrálása. Annyi az ismeret, olyan erős a szakosodás, hogy az orvosok már nem betegeket, hanem szerveket vagy egyes szervfunkciókat kezelnek. Édesanyámnak például pészmékere volt, és amikor az őt kezelő kardiológust megkérdeztem, hogy tudnánk jól beállítani a vérnyomását, az volt a válasz, hogy „én csak a ritmuszavarokhoz értek”. Az orvosi információtudomány elérheti, hogy a szakterületek tudásai szisztematikusan összeköthetőek legyenek.
– Ez miben segítette volna az említett kardiológust?
– Meg tudta volna nézni, hogy a kollégák által adott gyógyszerek milyen interakcióban vannak azzal, amit ő csinál. A korábbi tapasztalati alapú és az azt felváltó, tényeken, statisztikákon alapuló orvoslás után eljön a personal medicine, a személyre célzott kezelés időszaka. Génprofil készül, markervizsgálatokat végeznek, és az adatok alapján föl lehet rajzolni a páciens egészségjövőjének az irányát, vagyis hogy milyen veszélyek leselkednek rá. Vannak olyan rák- és autoimmun betegségek, amelyeket célzottan, véglegesen meg lehet gyógyítani úgynevezett biológiai terápiával.
Forradalmian új eredmények jönnek, de ezek nagyon drágák, és az orvostársadalom is nehezen mozdul,
a természeténél fogva konzervatív, különösen idehaza.
– Mintha az egészségügyi kabinet érezné, hogy lépéskényszerben van. Hogy értékeli a tervbe vett kormányintézkedéseket?
– Tűzoltással reagálnak a helyzetre. Távlatosan kéne gondolkozni, konszenzusos alapvetések mentén. Olyan szolidaritáson alapuló rendszer kell, amelyben a transzparens minőségbiztosítás és a teljesítmény vezérli a megelőző-gyógyító munka megszervezését és ellenőrzését. A betegek, betegszervezetek részt vesznek a döntésekben és a végrehajtás ellenőrzésében is. A források pedig az eseteket és nem az intézményeket finanszírozzák. Egy további alapvetés, amit az előbbiek mellett a Konszenzus az Egészségért Kör, a KEKSZ képvisel, az, hogy az egészségügy nem jól működik egy erősen centralizált formában, hiszen a működési formái lényegüket tekintve sokrétűek. A világban színes, összetett az a szervezeti sokféleség, ahogy a különböző betegségeket legjobban lehet megelőzni, gyógyítani. Engedni kellene többféle tulajdoni, működési formát virágozni, és szabályozott keretek között hagyni vetélkedni őket. Az orvoslás és főleg az orvostudomány egy szabad szellemi tevékenység. Ha meg van nyomorítva, az új eljárások terjedése nagyon lelassul. A fejlesztésbe be kell vonni a vállalkozásokat is.
– A Rékassy Balázs és Kósa István vezette szervezetük átfogó reformprogramot dolgozott ki, a politika azonban egyelőre nem tart igényt rá.
– Mi nem akartunk egyik párt szolgálatába sem állni. A szakmával kívántunk konszenzust kialakítani. Bármit csináltunk, nyilvánosságra hoztuk, eljuttattuk szakmai szervezetekhez, az ágazati vezetéshez, és a választásokra készülő egyesült ellenzékhez is. A Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölt programján dolgozó Komáromi Zoltán egészségügyi munkacsoportja fogékony volt az elképzeléseinkre, de a pártok beletenyereltek a folyamatba a viszályaikkal, látványos intézkedések erőltetésével. Ettől függetlenül elmondhatom, hogy szakpolitikák szintjén igenis van kormányképes ellenzéki erő. Továbbra is szükség lenne együttműködésre a szakmai szervezetek között, csak így és még nagyobb részvétellel lehet nyomást gyakorolni a politikára. Svédországban is negyven évig tartott, mire elérték azt, hogy a mindenkori kormány az egészségügyet érintő jelentős kérdésekben folyamatosan konszenzusra törekedjen a szakmával – bevonva az érintetteket, ellátottakat is.
