Az egyik oldalon ott volt az európai csapat teli s tele gazdasági bevándorlók leszármazottaival. Még a szövetségi kapitány Murat Yakin is török svájci, aki a vb-t megelőzően így nyilatkozott: „Ez a valaha volt legerősebb svájci válogatottak egyike.”
A vállon veregetettek közül Manuel Akanji és Noah Okafor egyaránt nigériai, Ruben Vargas dominikai papától, Ricardo Rodriguez chilei mamától és spanyol apától származik. Granit Xhaka és az immár 110-szeres válogatott Xherdan Shaqiri koszovói albán, Erayt Cömert török, Djibril Sow szenegáli, Haris Seferovic bosnyák gyökerű. Breel Embolo meg egyenesen Yaoundéban született, nem is lelkendezett győztes gólja után, mert nem akarta még jobban elszomorítani Kamerunt.
Elég volt annak a 0-1.
Embolo a meccs után azt mondta: „Gratulálok a csapatnak, és minden jót Kamerunnak!” A gólpasszt adó Shaqiri a földön maradt, nem járt a Jungfraun vagy a fellegekben: „A kötelességünket teljesítettük, de egyértelműen fejlődnünk kell.”
A Tages Anzeiger pedig azt írta a mérkőzés előtt: „Xhaka és Yakin hallatlan ambíciója hajtja őket.”
Lám, a hűvös Svájc valahogyan elviseli az innen-onnan érkezők, majd letelepedők rettenetes lélektani és egyéb terhét, talán azért is, mert ha valahol, abban az országban betéve tudják: létezik fekete és fehér csokoládé is. Sőt mindkettőt egészen jó minőségben állítják elő, van olyan cég, amely már 1819 óta ebből él mesésen. A márkák nevét nem írhatom le, mert ez nem a reklám helye, de hogy minőségről van szó, az tuti fix.
Amúgy meg Svájc az utóbbi öt labdarúgó-vb mindegyikén részt vett, mi meg csak néztük, ahogyan József Attila nyomta az orrát a kirakatüvegre Kugler Henrik Émile Gerbeaud-nak eladott cukrászdájában.
Amúgy Gerbeaud is (francia) svájci volt.
Kamerun válogatottjában meg túlnyomórészt olyan labdarúgók sorakoznak, akik az aggasztóan hanyatló Nyugat klubjaiban játszanak. A futballban nem látszik a rémes romlás, a legjobb európai csapatok és labdarúgók kivétel nélkül a dekadencia világából valók. Az afrikaiak közül André Onana az Internazionale kapusa, Jean-Charles Castelletto a Nantes, Nouhou Tolo a Seattle Saunders védője, André-Frank Anguissa a Napoli, Martin Hongla a Verona középpályása, Bryan Mbeumo a Brentford, Karl Toto Ekambi a Lyon csatára, Eric Choupo-Moting a Bayern München centere.
Szövetségük elnöke pedig Samuel Eto'o, a kameruni válogatott örök gólrekordere (118 meccsen 56 „dugóval”), aki szintén ideát rontotta a levegőt, a többi közt a Real Madridban és a Barcelonában is futballozott. Jobban, mint ahogyan jövendöl, mert a világbajnokság előtt azt mondta: Kamerun aranyérmet nyer.
Ez, úgy néz ki, vakmerő jóslat volt.
S nagyjából annyira hiteles, amennyire a nagy magyar migránsozás. Mert hiszen az FTC és a Fehérvár is tele van külföldivel, ha közel sem olyan kvalitásúval, amilyen képességet a világbajnokság megkíván. A magyar NB I-et egyetlen tunéziai középpályás képviseli Katarban, s hovatovább már úgy áradoznak róla idehaza, mintha a földkerekség legjobbjai közé tartozna.
Tetszik látni, akad jó migráns is. Miként jó komcsi is létezik; már, ha átöltözik narancssárgába.
Azért én azt hiszem, Magyarország Aïssa Laïdouninál büszkébb lehet olyan vb-résztvevő ferencvárosi labdarúgókra, amilyen Háda József, Kemény Tibor, Korányi Lajos, Polgár Gyula, Lázár Gyula „tanár úr”, dr. Sárosi György, Toldi Géza, Mátrai Sándor, Rákosi Gyula, dr. Fenyvesi Máté, Rab Tibor, Nyilasi Tibor, Pölöskei Gábor, Martos Győző, Bálint László, Pusztai László vagy éppen a két „Császár”, Turay József és Albert Flórián volt.
Innen nézve mégis minden másként van.
A magyar tévében például nemegyszer agyon szapulják a világbajnokságon szereplőket azok, akik nem győznek elolvadni a felcsúti, a kisvárdai, a mezőkövesdi produkcióktól, szinte a tenyerükön hordják a megyei NB I mezőnyét.
Rendben, a Svájc–Kamerun 1-0 nem volt alpesi csúcs. Ahogyan a Dél-Korea–Uruguay 0-0 sem a Halla-hegy. Ám harminchat éve szeretnék én egy bűn rossz magyar válogatottat látni a világbajnokságon.
De csak a Csárdáskirálynő betétdalának vb-változatát dúdolhatom: Álom, álom, édes álom, álomkép, / álmodjuk, hogy résztvevők leszünk majd még...
