Marseille-i történetek 11.
„Az univerzum két halmazból áll: az egyik halmaz Marseille, és a másikba tartozik minden más; ezek a történetek Marseille-ben játszódnak, vagyis az általatok ismert világegyetemen kívül.”
A címből a kedves olvasó nyilván arra következtet, hogy létezik úgymond „a marseille-i nő”, azaz vannak olyan nők Marseille-ben, amilyen nők sehol másutt nincsenek – nos hát, ez a definíció igaz is, meg nem is, de ha engem kérdeznek, akkor inkább: nem igaz. A címből arra is következtetni lehetne, hogy nekem Marseille-ben netán annyi rövid- vagy hosszútávú szerelmi kalandom lett volna, amelyek alapján képet tudnék adni az úgynevezett „marseille-i nőről” – de hát ez meg egyáltalán nem igaz. Mondjuk úgy, voltak ismeretségeim, de amúgy nem történt semmi komoly – mármint azon kívül, hogy a házasságomnak éppen Marseille-ben lett vége, azaz éppen Marseille-ben döntöttem el, hogy a válópert be fogom adni, de erről nemigen szeretnék bővebben írni.
Inkább arról szeretnék írni, hogy milyen szabadok a marseille-i lányok és nők és asszonyok, mármint azok, akiket én megismertem – mennyire önállóak, erősek, kreatívak és legyőzhetetlenek, már ami a talpon maradást, a felszínen maradást illeti. Marseille ugyanis mocsaras terület, úgy értem, a szó átvitt értelmében, Marseille ingoványos talaj, ahol könnyű elsüllyedni, igaz, ha az ember eléggé önálló, erős és kreatív, akkor meg fog tudni kapaszkodni.
Arról akarok írni, hogy mennyire irigyeltem azokat a marseille-i kamaszlányokat, akik zümmögő kis robogójukon száguldoztak az örvénylő autósorok között, s ugyanolyan gyorsan vették a kanyarokat a szűk kis utcákon, amilyen sebességgel a szélesebb sugárutakon cikáztak ide-oda, mit sem törődve azzal, ha neki-nekikoccantak egy-egy autónak. Suhantak előre és lobogott a hajuk, s habár sisak volt a fejükön, én olyan gyönyörűnek láttam őket, mint a plázson, ahol kecsesen és finoman sétáltak a tenger felé, amely olyan természetes közegüknek tűnt, mint a szárazföld, s azon belül az úttest, amit kizárólag robogóval vesznek birtokba.
Egy épületről már messziről föl lehet ismerni, hogy középiskola vagy felsőfokú iskola lehet, mert a bejárata előtt halomban állnak a rózsaszín, piros, világoskék, s mindenféle más színben pompázó robogók, s a hátsó kerekükhöz tekintélyes súlyú, karvastagságú biztonsági láncok vannak erősítve lopásgátló céllal. Iskola előtt kávéház, iskola után kávéház, ez a program, merthogy minden középiskola előtt van egy-egy bár vagy kávéház, amelynek a terasza még november közepén is tele van vidáman fecsegő, hangosan nevetgélő kamaszlányokkal, akik ilyenkor levetik a sisakot, s hagyják, hadd fürössze az arcukat a novemberi nap enyhe melege, merthogy Marseille-ben novemberben is vannak olyan napok, amikor elegendő csak egy pólóban flangálni.
Milyen sokszor üldögéltem ilyen bárok teraszán egyedül, s néztem sóvárogva a fiatalok társaságát! Szívesen szóba elegyedtem volna velük, de látszott, hogy zárt kört képeznek, idegen oda be nem léphet – de ha át is léptem volna a határvonalat, a hadaró marseille-i beszédből nem sokat értettem volna, hiszen a déli nyelvjárás, főleg a tinédzsereké, tele van olyan szlenggel, amit életemben nem hallottam. Csak kiröhögtek volna.
Mennyire szerettem volna egy időben én is ilyen marseille-i diák lenni, aki reggel robogóval viszi a csaját suliba, iskola után pedig robogóval száguld a plázsra, hogy csobbanjon egyet a szerelmével! A fiatalság és a szabadság együttes mámora ez, amit nem a kamaszos felelőtlenség és nem is a szülők által biztosított anyagi gondtalanság táplál, hanem az otthonosság végtelenül biztonságos és bizalmas érzete.
A marseille-i ember annyira otthon van Marseille-ben, hogy én azt csak irigyelni tudom, átélni nem, ez az „otthonlevés” ugyanis nem mást jelent, mint az élet teljességének megélését. Kihasználni minden alkalmat, minden percet, minden lehetőséget arra, hogy éljünk, éljünk, éljünk, s kihasználni minden másodpercet az élet élvezetére – ezt üzenik a marseillei-i utcákon robogó lányok és fiúk: mi élünk, élünk, élünk, és ennek tudatában vagyunk, s mivel ennek tudatában vagyunk, az életet mi nagyon élvezzük, hozzon ránk bármi bajt vagy bosszúságot, túl fogjuk élni, mert felpattanunk az élet robogójára, és elszáguldunk a tenger felé, és magunk mögött hagyunk minden bajt és bosszúságot, mert élünk és az életet élni és élvezni akarjuk.
Ez nekem a „marseille-i nő”, a szabadságot és életörömöt sugárzó ember.
Marseille-ben létezik egy híres szó: „la cagole”. Afféle könnyűvérű, flörtölésre hajlamos, kissé közönséges, de azért kedves és bájos fiatal nőt jelent. (Figyelem, a „la cagole” természetesen nem egyenlő a kurvával, ó, nem.) Igaz, én csak magát a szót ismerem, „igazi” cagole-lal ugyanis életemben nem találkoztam. Ki tudja, a „la cagole” talán soha nem is létezett. Talán csak a marseille-i folklór találta ki, hogy ezzel is bosszantsák a többi francia várost: látjátok, nekünk itt Marseille-ben még cagole-unk is van. Nektek meg, ti nem marseille-i barbárok, nektek pedig még az sincs.
