Tizenöt évvel és egy nappal azután, hogy a magyar labdarúgó-válogatott 6:3-ra nyerte „az évszázad mérkőzésének” nevezett találkozót az angol fővárosban, két londoni koncerttel elbúcsúzott az a zenekar, amely a rövid életűek közül talán a legnagyobb hatást tette a rockzenére. Már az is jellemző, hol köszönt el. A Royal Albert Hallban. A BBC rögzítette az 1968. november 26-án rendezett dupla hangversenyt, és néhány héttel később, 1969. január 5-én este tíz óra tíz perctől felvételről sugározta a műsor javát.
A Cream befejezte pályafutását.
Pedig csak 1966 júliusában kezdte. Abban a hónapban magyar futballválogatott a címvédő brazil csapatot verte 3:1-re a liverpooli vb-meccsen. Két héttel később a Cream fellépett a Windsor Jazz és Blues Fesztiválon, majd Frank Zappa azt mondta: „Ügyes kis trió.”
Londont hamarosan telefirkálták „Clapton az Isten” graffitikkel.
A „lassú kezű” gitáros így emlékezett a sebes folyású két esztendőre: „Nem igazán volt vezetőnk. Az egyik percben én voltam, a következőben Jack Bruce, az azután következőben Ginger Baker. Szuper gruppként emlegettek bennünket, de nem győztük utolérni a mítoszunkat. Közben hetente hat este játszottunk, folyton csak fogytam, úgy néztem ki, mint az árnyékom. Ráadásul Ginger és Jack ellentéte miatt a nap huszonnégy órájában konfrontatív helyzet közepébe kerültem, és az időm azzal telt, hogy igyekeztem helyreállítani a békét.”
Ehhez képest a zenekar összesen két és fél stúdióalbumából már az első, a Fresh Cream hasított az NSU-val és az amerikai kiadásban az I Feel Free-vel, valamint egészen régi bluesok feldolgozásával. A Rollin' And Tumblin'-t 1929-ben vette fel Hambone Willie Newbern, az I'm So Gladet 1931-ben Skip James, a From Four Until Late-et 1937-ben Robert Johnson. Howlin' Wolftól az 1960-as Toad szinte már új hullámnak tetszett.
Persze attól, ahogyan a Cream újrafogalmazta e régi klasszikusokat, mindenkinek – zenésznek és hallgatónak – leesett az álla. Miként a második album, a Disraeli Gears nyitányától is. Az első szám a Strange Brew, a második a Sunshine of Your Love volt...
Egy életműnek elég.
A Sunshine valóságos himnusszá vált, és nagy szerepet játszott abban, hogy a Cream harmadik, utolsó (bár dehogyis utolsó!) soralbumából, a koncertfelvételekkel vegyített Wheels of Fire-ből platinalemez lett.
A fiúk nem csupán a blueshoz vonzódtak. A basszgitáros Bruce eredetileg csellózott, a dobos Baker zongorázott és trombitán játszott. S a hármasból egyedül élő Clapton szerint a bluesok mellett a Beach Boys Pet Sounds című, 1966-ban közreadott albumát hallgatták a legtöbbet, mert Bruce egyenesen „az új Bachnak” tekintette Brian Wilsont.
Bruce 2014-ben, Baker öt évvel később hunyt el. Ők ketten már a Graham Bond Organization-ben együtt játszottak és kellően utálták egymást. A dobos, aki a Creamnél is rövidebb életű Blind Faith-ben szintén Clapton társa volt, a mozgalmas idők után annyira nyugalomra vágyott, hogy a nyolcvanas évek elején egy háborítatlan olajfaligetre költözött Toszkánábába.
Volt mit kipihenni.
Clapton egyszer arról beszélt: „Ha jól számolom, huszonkilencszer szoktam le a heroinról.” A Creammel kapcsolatban pedig megemlítette: „Kár lenne tagadni, a pszichedelikus drogok nagyon is hatottak a zenénkre.”
Az együttes a Royal Albert Hall előtt egy hónapon át búcsúzott Amerikától: 1968. október 4. és november 4., Oakland és Baltimore között tizenkilenc tengerentúli helyszínen – köztük Atlantában, Chicagóban, Dallasban, Detroitben, Houstonban, Miamiban és a New York-i Madison Square Gardenben – huszonkét koncertet adott.
Tíz évvel ezelőtt Bruce-nak felvetették egy interjúban, hogy sokszínű karrierje ellenére sokan még mindig a Cream tagjaként emlegetik. „Ez már csak így van – válaszolta. – Annak idején nagyon jól ismertem John Lennont és George Harrisont. Nem számít, mit történt velük később, mindig Beatle-k maradtak. Akárcsak Paul McCartney. A Creamtől még Ericnek sem sikerült megszabadulnia. Az emberek máig szeretik e zenekart, és ez tulajdonképpen csodálatos.”
De még mennyire!
