A nejem eltörte a csuklóját. Dusival vettek maguknak korcsolyát, mert minden héten ki akartak menni a pályára, legyen télen is sport, mozgás, egészség. A gyerek most kezd ráérezni az ízére, a nejem pedig most szerzi vissza gyermekkori emlékeit, az eredmény pedig ez lett: összeütköztek. Dusi még nem tud gyorsan megállni, a nejem hirtelen irányt változtatni, a csukló pedig nem szereti, ha az ember teljes testsúlyával ráesik.
Engem is megpróbáltak bevonni, „jaj, de szép a családi korcsolyázás” címszó alatt csak suhanunk körbe-körbe. Ugyanis én botor módon – ahogy itt is hétről hétre – meséltem nekik a gyermekkori emlékeimről, amikor a szatmári suli udvarát telente – ó, akkor még voltak rendes telek – lelocsolták vízzel, és volt jégpálya tavaszig. Ott tartottuk a tornaórákat, de korcsolyával a lábunkon ültünk az órák alatt is, hogy a szünetekben ne vesződjünk az átöltözéssel, és alighogy megszólalt a csengő, már kopogtunk is ki az udvarra: mintha a fél iskola tűsarkút húzott volna. Akkor sem voltam túl nagy spíler, csak a minimum ment, megállás, kanyarodás, ráérősen és nagy ívben, de hajtani magam, hogy szépen, könnyedén suhanjak, az sosem. A jég nem lett a barátom. Mindig irigykedve néztem azokat, akik szinte minimális mozdulattal, látszólag semmi energiabefektetéssel lebegnek a jég felett. Nekem ehhez verejték, botladozás, fogak csikorgatása kellett. Az évek pedig ezt a kevés tudást is felzabálták, eltüntették, mintha sosem lett volna. Két éve, amikor a család könyörgésére ismét felhúztam a korcsolyát, úgy éreztem magam, mint a balettre kényszerített mamut. Állni nem tudtam a szárazon úgy, hogy ne kapaszkodjak kétségbeesetten a korlátba. Arról, hogy „kifussak” a jégre, szó sem lehetett. Talán ezért nincs most két begipszelt karú ember a családban.
Hirtelen el sem tudják képzelni, hogy mi minden nem megy egy kézzel, főként a ballal. A sors már mindezt előre jelezte, amikor pár nappal korábban nagy kíváncsisággal vettem kézbe Kun Árpád új regényét, a Takarító férfit. Mert persze szeretek főzni, ellenni a konyhában, megnyugtat a sok elmélet és elszálló mondat után, hogy valami gyakorlati dolog készül a kezem alatt, amiről hamar el lehet dönteni, hogy jó vagy rossz. (Az irodalomban a megítélés gyorsasága fordítottan arányos a mű méretével, a regény alapesetben lassan és körülményesen találja meg a helyét, a tárca meg virgonc lény, nem is él olyan sokáig.) Viszont egészen más, ha hirtelen a család táplálása szakad az ember nyakába, annak minden előzményével és utóéletével. A főzés ekkor már nem költészet, csupa-csupa lírai fordulattal, hanem meló odaégetett hagymával, elsózott levessel.
Szerencsére korábban is volt munkamegosztás nálunk házimunka terén.
Bevethető vagyok teregetés, mosogatás és főzés terén, a porszívózást Artúr, az önjáró gépünk végzi, bár akadálymentesíteni kell olykor a területet, hogy mindenhová eljusson.
Több tanulmányt is olvastam arról, hogy a családi munkamegosztás szellemisége hogyan hat ki egy egész társadalom jólétére, akár az egy főre jutó GDP-t is beleértve. Magyarán, ahol természetes, hogy a férfiak és a nők felosztják egymás között a munkát, ott természetes, hogy nincsenek ordító különbségek a bérezésben két hasonló munkakör esetén, az ország pedig – láss csodát – gazdagabb és elégedettebb lesz.
Emlékszem, egyszer szerkesztettem egy könyvet, amely a finn életérzést, a sisut foglalta össze súlyosan lebutítva, már-már szájbarágósan. Igen vonzóak ezek a könyvek, mert a vásárlók kissé úgy gondolják, hogy a könyv megvételével jegyet váltanak a skandináv jólétbe. A dolog még működhetne is, hiszen semmi bonyolult és megvalósíthatatlan nincs ebben, viszont olyan fogaskerekeket kellene átállítani a vak komondorok országában, amelyek szinte mozdíthatatlanok. Csak egy példa: azt nyilatkozza a könyvecskében az átlagos, nem fővárosban élő finn pár, hogy nálunk nincs olyan, hogy férfi vagy női munka, az végzi el az adott teendőket, aki épp ott van és van rá ideje. Ha az egyik elmegy a gyerekért, addig a másik elmosogat vagy vasal. Na most képzeljük el mindezt egy átlagos, nem fővárosban élő magyar családban. A könyvet is leginkább azok vették meg szerintem, akik már vagy eleve így élnek, vagy nem idegen tőlük az elképzelés, csak egy kis bátorításra vágytak. A többiek viszont csak gyönyörködtek a képekben. Az elérhetetlenben.
A szüleimnél még le voltak osztva a feladatok. Apám imádott bevásárolni, piacozni, bármikor levitte a szemetet (vagy leküldött engem), és a főzéstől sem rettent vissza (bizonyos ételekhez, például a tésztagyúráshoz, és így a derelyéhez csak ő értett), a vasalásban viszont nem járt élen. (Egyszer én is kipróbáltam, de annyit értem csak el koncentrált figyelemmel, hogy több tíz ráncot egyesítettem négy nagyobba. Persze gyakorlással itt is csodát lehet tenni.) Nálunk most teljes és totális munkamegosztás van. Ezerrel dolgozik a sisu meg a hygge. Várom is – két szusszanás között –, hogy mire leveszik a gipszet, elindulunk a teljes elégedettség és a gazdagodás felé. Vagy nem megyünk többé jégre.
