performansz;Vidnyánszky Attila;diplomamunka;közélet;Freeszfe Egyesület;

2022-11-27 10:54:00

Isten, haza, konyha: Népdalokkal énekli túl Orbán Viktort a Freeszfe művésze

Volt már biciklis idegenvezető, pultos, bébiszitter, tárlatvezető, irodista, angol- és drámatanár, színész, rendezőasszisztens, diplomás társadalom- és színháztudós, a Freeszfe első végzős színház és performansz osztályának tagja. Tózsa Mikolt Isten, haza, konyha – avagy ma már keresztbe álltam a Bajcsyn című előadásában egyszerre személyes és mély társadalmi témákat érint, mint hogy a miniszterelnök rendre a konyhába irányítja a nőket, míg a köztársasági elnök szerint nem kell választanunk a karrier és a gyermekvállalás között, hogy kiteljesedhessünk. Szóba kerül a hazájához és a katolikus valláshoz fűződő, ambivalenssé vált viszonya, és indirekten a szabadság utolsó szigetei is, mint a független színházi műhelyek és az alkotás. Performansza politikus, bár nem politizál, és kíméletlenül önironikus, miközben rávilágít a rendszer abszurditásaira. Egyben a mai harmincas generáció korosztályos kérdéseit is felteszi: hogyan lehet a szűkös szerepmintákat magunk mögött hagyni, hogy valaki önmaga (és ne a méhünkre fókuszáló nagypolitika) számára teljes értékű életet éljen? Mennyit engedhetünk be a közéletből a privát szféránkba, hogy még meg tudjuk tartani az egyensúlyunkat? 

Noha egyórás onewomanshow-t mutat be a színpadon, a szereplési vágy nem jellemző az előadóra, aki huszonévesen döntötte el, hogy nem lesz színész.

„Több amatőr társulatban kaptam kisebb szerepeket, de a bemutatóig már nem jutottam el. Azt hittem, hogy nem tudok játszani, ehhez az előadáshoz is kerestem színészeket, de nem várhatom el senkitől, hogy ingyen dolgozzon egy Freeszfe-s elő­adáson, ezért elkezdtem magam próbálni. Jó ideig még az volt a fejemben, hogy ezt majd valaki más csinálja, végül én maradtam. Azzal nyomasztottam magam, hogy nem részesültem klasszikus színészoktatásban, aztán kiderült, hogy ez a performanszművészethez nem is kell. Nem szerepet játszom, önmagamat viszem színre, ezt pedig szeretem csinálni” – meséli Tózsa Mikolt.

Törött tükör által

Novemberben az Artus stúdióban kétszer is előadta debütáló performanszát, telt ház előtt, nem túlzás állítani, még a csillárról is lógtak a nézők. A szakma érdeklődéssel figyeli a Free­szfe-s művészeket, emellett sokan nem felejtették el a hallgatók hónapokon át tartó bátor kiállását, az egyetemfoglalást, a sárga alapon fekete kezet ábrázoló maszkokat. Nem rajtuk múlt, hogy a hatalom úthengere megint lezúzta az ellenállást, a kiszorításra, ellenségképzésre játszva – amit Vidnyánszky Attila minap megismételt liberálisozása újra felelevenített. A Free­szfe színház- és performanszosztályának első öt végzőse, köztük Mikolt sem korábbi SZFE-s, ők már az új rendszerben, szakmájukban elismert mentorok (köztük Goda Gábor, Hudi László és Czirák Ádám) segítségével képeződtek. A kapcsolatuk nem hierarchikus volt, sokkal inkább partneri, emellett különleges feedbackmódszert is alkalmaztak, ami a negatív kritikát és a minősítést mellőzve, pozitív megerősítésekkel segítette a hallgatókat a fejlődésben.

Nem mindenkinek tűnt fel, hogy Mikolt is a nézőtéren ülve várja az előadást, mintha csak egy lenne közülünk, s a színpad határai is feloldódnának. Tudatosan nem borul sötétbe a nézőtér sem, mert a szemkontaktus fontos számára, és a reakciókból is olvas. Minden gesztusa, akciója egyszerre személyes és akut, össztársadalmi problémákra reflektál. Mindenkit megszólít, az első jelenetben egy törött kézitükör által összekapcsolódva a közönséggel és a minket körülvevő világgal. Elkezdődik a keserédes humorú, néha pazarul szarkasztikus, máskor szívbemarkolóan groteszk tour de force, melyhez a néző asszisztál, olykor a színpadra is járulva, ahol Mikolt kijelöli saját helyét a fekete balettszőnyegen egy fehér négyzetben, ahogy a miniszterelnök és a teljes konzervatív vezérkar is kijelöli a nő helyét – a konyhában. Díszletként is háztartási gépeket látunk, az elektromos habverőtől a turmixgépen át a vízforralóig. Ebben a Bermuda-háromszögben mozog és végez változatos házimunkákat az alkotó, folyamatosan feszítve a virtuális konyha és a szerepminták kereteit.

Feldolgozás és meg(nem)felelés

Eredetileg egész más anyagon kezdtem dolgozni. Aztán a Covid után szakítottunk a volt barátommal, elkezdtek jönni képek erre, pár viccesebb megmaradt. A szakítás után fáziskéséssel, hónapok alatt jöttem rá, mennyi minden van még nálam, ami a volt barátomé. A feldolgozás része volt ezeket összegyűjteni és az előadásba beépíteni. Az eredeti koncepcióból azt tartottam meg, ami zsigerileg foglalkoztat: ez a megfelelési kényszerem. Hogy miért szorongok annyit, milyen helyzetekben és mit tudok tenni ellene. Sokszor látens elvárások ezek, nincsenek kimondva. Összegyűjtöttem ezeket a színtereket, mint az iskola, egyház, politika, család, párkapcsolat. Mindegyikre hoztam egy-egy képet, ezek adták az előadás szövetét” – meséli Mikolt.

Az első hangbejátszásban egy előadást hallgatunk a magyarság történelmi figuráiról és nevezetes műemlékeiről – a többdiplomás alkotó eközben egy lexikontorony tetején egyensúlyoz tűsarkúban, és felmondja a vaktérképet meg a röpdolgozatválaszokat. „Nem mondanám, hogy otthon kifejezetten konzervatív nevelést kaptam volna, bár cserkész voltam és jártam hittanra. Aztán elkezdtem lázadni és provokatív kérdéseket feltenni. Egy idő után azt mondta a hittantanár, hogy ha továbbra is feltartom az óra menetét, akkor jobb lenne, ha nem járnék ide. Katolikus vér csörgedezik az ereimben, bizonyos dolgokban még konzervatívan is gondolkodom, a templomi rituálét figyelve pedig most is különös megnyugvás tölt el.”

Egy későbbi bejátszásban a nemzet apafigurája, Orbán Viktor fejti ki a szokásos Kossuth rádiós interjújában, hogy „nem lehet egyszerre otthon is lenni a gyerekkel meg dolgozni is, vagy legalábbis ez nagyon nehéz, a nők próbálkoznak ezzel, de nem sikerül mindenkinek”. Itt az alkotó a miniszterelnök szavain „kattogva” szinte mániákusan ismétli cselekvéssorait, mint aki nő létére kitar­tóan próbálkozik. „Mikor dolgozom, képek és érzetek, mozgások és akciók jutnak eszembe. Először ezekből építkezem, kollázsszerűen, csak utóbb kezdem intellektuálisan megközelíteni. A legelső gondolatom az volt, hogy én ezt a beszédet túl akarom énekelni, és népdalokkal kell túlénekelnem. A másik, ami eszembe jutott, a habverés, ez az erős fizikai munka, amit nagymamáink tanítanak meg nekünk – magyarázza Mikolt. – Volt olyan elképzelésem, hogy a konyhai robotgépek kórusa fogja túlkiabálni Orbánt, és bizonyos szavakra fognak bekapcsolni. A végén mégiscsak az lett ebből, milyen szerepeknek kell nekem megfelelnem, csak azért, mert nő vagyok: főzzek, lássam el a családomat, a barátomat, ezt jól is csináljam, emellett legyek edukált, értelmes, gyereket szüljek mindenképpen, ez a folyton újraindított altatóban is megjelenik. Legyek sportos, ez a jógagyakorlat, amit végzek, takarítsak is, legyen minden tiszta, ez az üveglap, amit sikálok, közben mosok is, és mindezt magas sarkúban, egy aranyszínű overallban csinálom, és még a hajam is tökéletes.”

Üvegplafont cipelve

Az alkotó szerint Orbán ugyan igyekszik tisztelettel beszélni a nőkről, mert érzi, hogy ezt kellene tennie, de nem megy neki. „Legtöbbször azt kapom a környezetemtől, hogy miről beszélsz, Mikolt, itthon nincsen nemi megkülönböztetés. Csakhogy az üvegplafon létezik – előadás közben ténylegesen hétrét görnyed alatta, miközben a hátán cipeli –, de azért szégyelljem el magam, hogy én erről beszélek, mert más országokban sokkal rosszabb a nők helyzete. Ez az összehasonlítgatás se jó kiindulási alap. Ami bosszant, hogy úgy érzem, használva van a méhünk a nagypolitikai színtéren. Statisztikai adatok vagyunk, akiknek egyetlen funkciója a magyar nemzet fennmaradásának biztosítása, ez az én érzetem” – vallja meg Mikolt. Ezen jottányit sem változtat, hogy az ország első „államférfije” nő, akinek sikerült, amiről magyar nők milliói csupán álmodoznak, család mellett karriert tudott építeni. Novák Katalin ugyan biológiáját tekintve nő, de mikor Mikolt „szavalja” az Axiómán közzétett beszédét, lemállik a máz, hogy ez nem egy „női szöveg” – szemben azzal az őszinte, megkapó írásával, amiért 2010-ben a Teréz­anyu pályázaton különdíjat kapott. „Számomra teljesen felfoghatatlan, hogy aki ennyire őszintén le meri írni és megosztani az anyasággal kapcsolatos kényelmetlen érzéseit, amihez a sorstársak tudnak csatlakozni és felsóhajtanak, hogy akkor talán ők sem rossz anyák, egy szempillantás alatt maga mögött tudta hagyni ezt. Nekem ez fáj. De a performanszomban nem politizálok, nem kritizálok, csak megmutatok. Ettől biztonságban érzem magam, mert ezt nem én csináltam, ez egy létező beszéd, amit elmondok. A szöveg önmagában annyira sokkoló, nem is kell hozzátennem semmit. Letolnak nekünk egy edukációs videót, hogy nőként hogyan legyünk kondicionálva, és higgyük el, hogy ez a normális, ez a jó, és még örüljünk is neki?” – teszi fel a költői kérdést a művész, aki úgy érzi, a tudatosítás útján haladva talán le tudja tenni ezeket az elvárásokat.

Úgy fogalmaz, még a küzdelem fázisában van, azt kutatja, hogyan ne akarjon megfelelni. „Szeretek kilépni a komfortzónámból, és általában tetszik is, amit ott találok. A Freeszfe-hez csatlakozni is ilyen élmény volt, végre nem egyedül, hanem közösségben lehet utat törni, míg a képzés alatt én úgy éreztem, végig biztonságban voltunk. Az osztályunkban erős a közösség, most is vannak közös projektjeink, az utánunk jövő osztállyal is kapcsolatban vagyunk, eljöttek segíteni, még az előadás után feltakarítani is. Mert azért ott fröccsen minden, ömlik a víz, a bor, gondoltam is rá, hogy akik nagyon közel ülnek, nehogy a nyakukba kapják” – kacag Mikolt.

Rabság mindenütt

„Gyerekkorom óta próbálom a maximumot teljesíteni, vért izzadva csinálni az összes színtéren az összes szerepet. Most tartok ott, hogyan tudnék ebből kilépni anélkül, hogy le akarnám rombolni ezeket a rendszereket, hiszen ha akarnám se tudnám megtenni, de nem is célom. Csak perspektívát tudok váltani. Tragikusnak éltem meg ezeket a felismeréseket, hogy itt is rab vagyok, ott is rab vagyok. Ilyen például az iskolarendszer, amit szinte minden második gyerek rabságként él meg. Az, hogy nem politizálok, egyben menekülés. Társadalmi tudományok alapszakot végeztem, felelős állampolgárként kellene politizálnom, aktívan részt venni a közéletben, de ez engem annyira megvisel, hogy csak limitált mennyiséget tudok beengedni belőle, különben nem tudnám megtalálni a hétköznapjaimban az egyensúlyt. Ha egyszer-kétszer beengedek egy ilyen Orbán-interjút, akkor meg ez lesz belőle” – mondja nevetve, és bár ebben is megérthetjük, egyszerre játékos és mély, önfeledt és önazonos performanszába a közönség végig bevonódott. Még utána is ott maradtak beszélgetni egymással és az alkotóval, ami az igazán kivételes, közösségformáló előadások múlhatatlan ismérve.