Első fejezet, amelyben Petyának nincs kedve iskolába menni, így aztán azt füllenti, hogy beteg, majd találkozik egy beszélő Farönkkel
Egy szép napon Petya nem akart iskolába menni, így aztán kitalálta, hogy fáj a torka. Egyedül maradt otthon, és amikor belépett volna a spájzba csokiért, belerúgott egy fadarabba. Egy kis farönkbe.
Farönk: Au! Nézz a lábad elé!
Petya: Te tudsz beszélni?
Farönk: Persze, hogy tudok beszélni. Mi a furcsa ebben?
Petya: Mert te egy tuskó vagy.
Farönk: Ne szemtelenkedj, fiú!
Petya: Miért, akkor mi vagy?
Farönk: Fajankó vagyok.
Petya: De úgy nézel ki, mint egy tuskó.
Farönk: Muszáj ilyen érzéketlennek lenned?
Petya: Bocsáss meg! De miért nézel ki fatuskónak, ha egyszer Fajankó vagy?
Farönk: Az hosszú történet.
Petya: Akkor meséld el! Ráérek.
Farönk: Nem voltam ám én mindig Fajankó.
Petya: Hát mi voltál?
Farönk: Először mag.
Petya: Milyen mag?
Farönk: Szilvamag.
Petya: Egyből mag voltál?
Farönk: Miféle kérdések ezek?
Petya: Nem voltál előtte, mondjuk, szilva?
Farönk: Nem. Micsoda ötlet!
Petya: Hát az a szilva, amelynek a belsejében a mag volt.
Farönk: Ugyan már, én különleges mag voltam, egyedülálló! Az efféle mag roppant ritka, varázsereje van, és beszélni is tud.
Hát, beszélni, azt tényleg tudsz – gondolta magában Petya.
(…)
Ötödik fejezet, amelyben Petya kezdi elveszteni a fonalat, és azt sem tudja, higgyen-e Farönknek, de aztán felbukkan a történetben egy idős professzor, és minden elég vad fordulatot vesz
Petya: Már elég régóta mesélsz, de még mindig csak egy szilvamagról van szó. Pedig azt állítottad, Fajankó vagy.
Farönk: Ha okosabb fiú lennél, tudnád, mi történik a maggal, ha elülteted a földbe.
Petya: Fajankó nő belőle?
Farönk: Fa nő belőle megint. Pontosan ez történt velem is.
Petya: Egy virágcserépből nőttél ki?
Farönk: Egyszeriben éreztem, hogy növekszem, erősödöm, és gyökeret eresztek, egyre nyúlnak a gyökereim, aztán kibújok a földből. Azok ott a kertészetben azt hitték, valami ritka, ismeretlen virág vagyok, és ezt gondolta az az idős úr is, a professzor, doktor és docens, aki megvásárolt tőlük. Nagyon kedves volt hozzám, tudományról beszélgetett velem, azért vagyok ilyen művelt. Ahogy nőttem, folyton-folyvást cserélgette a virágcserepemet. Diákokat hozott a házába, és előadásokat tartott nekik, hogy milyen ritka vagyok. Írt rólam egy vaskos könyvet. Amikor úgy megnőttem, hogy már a plafont verdestem, és a legnagyobb virágcserépben csücsültem, a professzor úr kupaktanácsra hívta a többi bölcs professzort, hogy megmutasson nekik, és elismerjék, ő fedezett fel, és róla kaphassam a nevem.
Petya: Hogy hívták a professzort?
Farönk: Szilva volt a neve. Szilva János.
Petya: De hát téged is így hívtak!
Farönk: Muszáj folyton félbeszakítanod?
Petya: Bocsáss meg!
Farönk: Úgyhogy eljött a bölcs tanács. Addigra már a kertben éltem, a földbe ültetve. Ahogy megláttak, rögtön hahotázni kezdtek, és addig hahotáztak, amíg a végén már teli torokból röhögtek. Volt, aki a földön fetrengett, úgy néztek ki, mint akik megbolondultak. Csak Szilva professzor meg én álltunk ott értetlenül. Aztán a legtiszteletreméltóbb és legidősebb professzor, a legfehérebb és leghosszabb szakállú, lehiggadt, majd így szólt: – Kedves Szilva kolléga, úgy vélem, nem emelhetünk kifogást az ellen, hogy az ön által felfedezett növény az ön nevét viselje, hiszen már úgyis azt viseli. Ez ugyanis egy szilvafa. Szilva professzor először elvörösödött, aztán elkékült, szóval ő is úgy festett, akár egy szilva. Az összes kollégáját kikergette a kertből, köveket hajigált utánuk meg földet, mindent, ami csak a keze ügyébe került.
Petya: És te?
Farönk: Többé rám se hederített, hozzám se szólt. Néhány nappal később eladta a házat a kerttel és velem együtt, összecsomagolta a cókmókját, és elköltözött Ausztráliába.
Hatodik fejezet, amelyben előbb új tulajdonosok érkeznek a villába, majd öt fickó baltával. Újra felgyorsulnak az események!
A ház új tulajdonosai spanyolok voltak, népes család: a szülők meg tíz gyerek. Állandóan panaszkodtak, hogy kevés a napfény a kertben, és fáznak, a gyerekek meg kiköpték a szilvámat, hogy savanyú. Aztán jött egy nagy kék teherautó, és kiugrott belőle öt fickó baltával, csapkodni kezdték a törzsemet, a spanyol család pedig már készítette a napolajat és a napszemüvegeket. A favágás nem fájt, inkább csiklandozott, úgyhogy kuncogni kezdtem, aztán kacagtam, míg ki nem dőltem, és földhöz nem vágódtam. Mielőtt felocsúdtam volna, látom, ahogy a fickók fűrészt ragadnak, és megint nyiszálni kezdenek. Aztán különös dolog történt. Egyszeriben többen voltam.
Petya: Hogy érted?
Farönk: Tíz darab volt belőlem, és mind a tíz darab én voltam.
– Mit jelentsen ez? – mondtam első én.
– Honnan tudjam? – mondtam második én.
– Farönköt csináltak belőlünk! – mondtam harmadik én.
– Micsoda balszerencse! Mi lesz így velünk? – fakadtam sírva én, a negyedik.
– Nem akarok Farönk lenni! – kiáltottam feldúltan ötödik én.
De addigra már hordtak is minket a teherautóra, felpakoltak a platóra. Útközben vitatkoztunk egymással, vigasztaltuk negyedik ént, aztán ötödik, hatodik és hetedik én fakadtam sírva, és mi, kilencedik és tizedik én már csak nevettünk az egészen. Szörnyű egy zűrzavar volt, és ahogy a teherautó döcögött az úton, mind ugráltunk összevissza, én pedig, mivel én voltam legfelül, akkorát pattantam, hogy egyszer csak kirepültem. És már megint repültem a levegőben, mint szilvamag koromban.
Petya: És hányadik én voltál?
Farönk: Hát én.
Petya: De első, második vagy harmadik?
Farönk: Nem tudom.
Petya: Vagy tizedik?
Farönk: Egyszerűen csak én. Megint csak én voltam egymagam.
J. Hahn Zsuzsanna fordítása
