Majom a vízbe

Lesül a pofánkról a bőr, attól a tömény hazugságáradattól, amit pártunk és kormányunk (feje) nem csak itthon, de jó ideje nemzetközi szinten is terjeszt. 1944–45 gyászos időszaka óta soha nem volt ilyen rossz magyarnak lenni – az ember szinte szégyelli bevallani külföldön, hogy honnan jött, s próbál magyarázkodni (milyen kifejező is a nyelv: „magyarázkodik”, azaz „érthető nyelvre” fordít le valamit), hogy nem, nem támogatja mindenki ezt az egyre szélsőségesebb, elnáculó, fasisztoid rezsimet, hogy a propaganda, a választási rendszer, meg a… De ezeket nem lehet érthető nyelvre lefordítani.

A Tusványoson kifejtett orbáni fajelmélet Bécsben már „kulturális kérdés”; az Oroszország elleni, általunk soha meg nem szavazott szankciók nem működnek; az EU és Amerika a háború pártján áll, bezzeg mi; Svédország és Finnország NATO-csatlakozásának ratifikációjától a nyár eleje óta egy-két hónapra vagyunk; a focimeccsen viselt Nagy-Magyarország sál nem politikai, hanem sportjelkép – és még sorolhatnám az önsorsrontó, parasztvakító lózungokat csak az elmúlt néhány hónapból. „Európa erős emberével” ma már csak a Mi Hazánktól is kilométerekre jobbra álló nyugatiak és az önmaguknak szobrot állító KGB-utód közép-ázsiaiak állnak szóba. Külügyminisztere az amerikai demokráciát szétverő, puccsot szervező Trump seggét nyalja, közben főpropagandistája idiótának nevezi az USA itteni nagykövetét, s felszólítja, hogy takarodjon haza. Még nem üzentek hadat sem Brüsszelnek, sem Washingtonnak, de ha a „neomarxista faszkalapok” nem vigyáznak magukra, ez is megtörténhet, mint ’41-ben. Megbombázzuk Pearl Harbort...

És hányan bedőlnek mindennek. Hadd idézzem Szép Ernőt: „Ezt a sűrű butaságot nyelni, ezt a mocsok ködöt színi levegő helyett, a hazugságot, a butítást, a butaságot. Tűrni tehetetlenül, hogy hogy züllesztik ennek a tehetséges országnak az elméit, hogy sorvasztják itt el az értelmet, a humort, a szellemet. Mikor heverjük ki azt a kárt, amit ennek a nemzetnek a fejében és a lelkében tettek.”