Sosem feledem a szemeit. Első pillantásra nem tudtam megállapítani, férfi, vagy nő, a kora lehetett 40, vagy akár 70 év. De azok a szemek… Volt benne félelem, megalázkodás, remény… Szégyellősen-büszkén mutatta a takaros rendben tartott szekrényét, az elvágólag hajtogatott ruháit, a boldog évekből maradt emlékeit: fotót, hímzett terítőt, díszpárnát… Az ágyán kínált hellyel, a takarót simogatta ott, ahol ráncot vetett. Arról, hogy milyen útja volt, nem tudott beszélni, azonban amikor arról szólt, jó bent lenni, felderült az arca. Az udvaron elegáns úr szemlesütve magyarázta: a játékszenvedélyére ráment a család, a ház, de nagyon igyekszik, remek munkája van, mindent szeretne jóvá tenni. Egy sportosan öltözött lakót embertelen válás tett utcára. Szereti a munkahelyét, szabadidejében kézműves tárgyakat készít, hisz benne, hogy van visszaút, mesélte félmosollyal.
Három történet, ami után a lélegzetvétel is nehéz.
Felkai Lászlónak, a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkárának szavairól jutott eszembe a sokéves emlék. Mindenkinek részt kell vállalni a terhekből, így a hajléktalanellátásnak is, egy ideig kevesebb négyzetméter jut majd mindenkire, érvelt. Arra gondoltam, hányféle valóság létezhet egyetlen országban. Vannak, akik kamera előtt fellövik a napi rakétát veszélyhelyzettel, szankcióval, majd este bemerülnek a jakuzziba egy olajos-mézes színű viszkivel a kezükben. És vannak, akik reggel bemennek a szállóra, elmondják a lakóknak: lehet, hogy Brüsszel még mindig nem állt meg, és betuszkolnak egy emeletes ágyat a tenyérnyi szobába.
Populista vagyok? Demagóg? Nem hinném. Viszont már jártam ilyen szállón - valódi érdeklődéssel. Már néztem nehéz szívvel azokba a szemekbe. És tudom, hogy vannak embertársaink, akik, – arra is láttam számos példát, ám most nem róluk van szó - nem visszaélnének, hanem ha hagynánk, élnének a felkínált lehetőséggel. Vagy ennél is tömörebben: egyszerűen élnének.
Egy ágy. Egy kétarasz-széles szekrény.
Mit lehet még ebből elvenni?