Könnyű kimondani, hogy világ népei egyesüljetek, jó az a globalizáció, meg a jövő az Európai Egyesült Államok, mégis szomorú érzelmeket szül, ha látjuk, hogy valóban zajlik az uniformizálódás. Hiszen olyan szépen rendezték az életterünket, az identitásunkat az országhatárok, az eltérő nyelvek, múltak, történelmi küzdelmek, sérelmek. Minek utazni, ha minden város egyforma, és ugyanazokat a termékeket kínálja? Kinek drukkoljunk egy foci vébén, ha az európai ligákból ismert kedvenceink keverednek a válogatottakban, közös térben mozgunk azokkal, akiket gyűlölhetnénk, az egykori bűnök feledésbe merülnek, és egyik ország sem képvisel igazán nemes, szebb életet sejtető értékeket?
Ha már unalmas és egysíkú az élet, tarkítsa valami. Legalább a kultúrában! Részben ezzel a vággyal is magyarázható, hogy egyre jobban vonzódunk távoli világok szellemisége felé, ha van elég pénzünk, az isten háta mögé utazunk egy kis másságért. De a művészetben is egyre jobban érezhető, hogy egységesül a nyelv, a szemlélet, a tematika. Elsősorban talán a filmekben. Ami nem lenne baj, ha egyszerűen a globalizációs folyamatot tükrözné. Ám sokkal inkább üzleti okok motiválják. Minél több helyen eladni, piacképessé tenni az alkotásokat. Kilúgozni belőlük minden lokális gyökerű problematikát, jelenséget, ritmust. Az amerikai film ugyanezt csinálta. Nem annyira értékrendet, létező életmintát terjesztett a világban, mint inkább egy bárhol fogyasztható fiktív világot, nyelvezetet.
A sorozatok különösen jól mutatják, hogy Európa is teljesen alávetette magát ennek a szemléletnek. Kivételes esetekben lehet csak nemzeti produkciókról beszélni. Kialakult az európai sorozatipar, bár már nyugodtan beszélhetnénk egyszerűen Netflix vagy HBO filmkultúráról. Persze ezek között sem érezhető lényeges különbség. Az amerikai film védelmében ugyan el szokták mondani, hogy a meséi egyetemes kérdéseket érintenek. Ami egyfajta mélységet sejtet. Ám valójában csupán nemzetközi méretű tömegtermelésről van szó, amelynek megbízhatósága a szabványosításon, a kiérlelt sablonokon múlik. Európa pedig mind jobban alkalmazkodik.
A kesergést két Netflix-sorozat váltotta ki belőlem. Az olasz gyártású Hűség végignézése nem jelent problémát, annyira pontosan tartja be a történetszövés, a képi hatáskeltés tankönyvekbe foglalt, alaposan lecsekkolt receptjeit. Top trendire sikerülnek a közép-középosztályos belső terek. Részben a remek színészválasztásnak köszönhetően még meg is teremt két izgalmas nőfigurát. De a kibomló három- majd négyszögtörténet a tanítványába beleszerető íróról és önmagát kereső feleségéről annyira banális, hogy folyamatosan próbálunk belemagyarázni valamit, hátha nem feleslegesen vesztegettünk el öt órát az életünkből. Használhatjuk persze a Hűséget olasz nyelvtanulásra is.
Közép-Kelet-Európa azért még próbálja jelezni, hogy nem adja olyan könnyen magát. (Bár nem tudni, ki veszi ezt észre, miután például a Brit Filmintézet idei szavazása a világ 100 legjobb filmje közé egyedül Tarr Béla Sátántangóját emelte be a régióból.) A lengyel Családi vonás például bevállalja, hogy az első rész végéig alig értsünk valamit abból, amit látunk. Egy folyamatosan megszakadó esküvőn pásztázik a kamera, éles zoomolásokkal mozogva, mintha egy amatőr rögzítené a zavaros eseményt. Emberek, formai játék! Amihez dramaturgiai rafinéria társul. Lassan-lassan, százszor a múltba pillantva áll csak össze ki kicsoda, kit szeret, kit csalt meg, kitől vár gyereket a menyasszony. Nem eredeti megoldás, de harsányan mutogatja magát. Ám ahogy kezdenek a dolgok világossá válni, és a szerkezet is követhetővé tárja fel magát, előbukkan a "made in bárhol, bárkinek" védjegye. Átlagos diákszerelmi történet, meg családi, leválás a szülőkről, lelkizős válás, lelkizős együttélés, tanárnő-egyetemista kapcsolatkezdemény, keresztbecsalás, normális csalás. A háttér a jóléti város, amelyet most éppen Varsónak hívnak, az alsó középosztály kapaszkodik, a felső középosztály pattog és terpeszkedik. A múlt mozaikjai már profi narrációval, divatosra polírozott képeken elevenednek meg. Annyi sajátossága talán van a sorozatnak, hogy itt mindenki kicsit őrültebb a szokásosnál, és a mesterkéltség büszkén mutogatja magát. De az egésznek köze nincs társadalmi érzékenységhez, Wyspiański Menyegzőjéhez, lengyel filmiskolához, morális nyugtalanság-mozijához, Kieślowskihoz. Ha léteztek egyáltalán.
Kár, mert ugyan közeledünk, egységesülünk, van még épp elég tagoltság, és a nemzeti kultúrák sajátos szemszögből, mélyebben tudnak láttatni egyes, az adott területen fókuszba került problémákat, társadalmi konfliktusokat, emberi magatartásokat. Persze az uniformizálódó művészeti köznyelvtől és motívumtártól se kell hosszabb távon rettegni. Már most sok példa van rá, hogy ebből is ki tudnak érlelődni egyéni látásmódok, jelentős alkotások. Igaz, könnyebben menne, ha a kultúra napi tömegtermelése is ugrana egy szintet. Ám ezt csak a fogyasztók elvárásai ösztönözhetik.
