A jó öreg Cliff Richard már harminc éve állt a színpadon, és a negyvenkilencediket taposta, amikor kilenc szűk esztendő után (1988-ban) ismét listavezető lett az Egyesült Királyságban. A 99. kislemezét a karácsony ihlette, de már november végén piacra dobták, és december 10-től letarolta a decembert: négy héten át vezette a lajstromot.
A Mistletoe and Wine (Fagyöngy és bor) volt Sir Cliff tizenkettedik brit Number One-ja. Kezdődött az 1959-ben – majd 1986-ban is – az élen álló Living Doll-lal, folytatódott a Travellin' Lighttal (1959), a Please Don't Tease-zel, az I Love You-val (1960), a The Young Ones-szal (1961), a The Next Time-mal, a Summer Holiday-jel (1962), a The Minute You're Gone-nal (1964), a Congratulations-szel (1968), a We Don't Talk Anymore-ral (1979).
Nem mellesleg: további tizenegy dala második volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az örökzöldek közül a Lucky Lips csak a negyedik, az On the Beach csupán a hetedik helyig jutott.
A Fagyöngyöt tartalmazó korongból szilveszterig 750 ezer példányt adtak el, s noha megjelenése óta mindössze hat hét telt el, ez lett 1988 legnépszerűbb kislemeze Nagy-Britanniában.
A CR100 1989 májusában jelent meg, és a Best of Me-nek be kellett érnie az „ezüstéremmel”, csakúgy, mint Richard legelső kislemezének, az 1958-ban piacra dobott Move It-nek. E szám szerzője, Ian Samwell javasolta az énekesnek, hogy a Harry Webb név helyett vegye fel a Cliff Richardot, a Little Richard előtti tisztelgés csalhatatlan jeléül.
„Ám Elvis volt a csúcs – mondta a Király angol mása. – Személyesen sosem találkoztam vele, de ha ő nem lett volna, nem hiszem, hogy lett volna Cliff Richard.”
A lemezeladásokat tekintve a Beatles és Elvis után a harmadik az Egyesült Királyságban a maga 250 milliócska korongjával. Időben Elvis után és a Beatles előtt kezdte, s nagy szerencséjének tartja, hogy négy évvel a Beatlemánia kezdetét megelőzően startolt. „Sőt öt az a négy – emlegeti –, mert a liverpooliak igazából hatvanháromban futottak be. Hatvankettőben még nem tudtam eljutni a moziig második filmem, a Summer Holiday bemutatójára a tomboló tömegtől.”
Az Egyesült Államokban csak szeretett volna ilyen őrületet kiváltani. Noha 1963-ban fellépett az Ed Sullivan Show-ban, a tengerentúlon nem kavart hullámokat. Bár ez elszomorította, kellő derűvel kommentálta a sikertelenséget: „Szeretek Amerikába menni, mert ott teljes a nyugalmam, senki nem ismer.”
Bezzeg Angliában! „Hazai pályán” hetvenkét óra alatt elfogyott az összes jegy a pályafutása harmincadik évfordulójára szervezett 1988-as koncertsorozat valamennyi állomására: a negyvenhét előadást összesen 200 ezren látták az angliai helyszíneken. Ugyanekkor kiadták a Private Collection című válogatásalbumát, amelyre utolsó számként rátették a Mistletoe and Wine-t. A nagylemez ugyanúgy első lett Nagy-Britanniában, ahogyan a kislemezek között a Fagyöngy és bor.
„A Mistletoe egy édes keringő, bárki azonnal megjegyzi – kommentált sok évvel később Richard. – Rock and roll-előadóként nem tudom összehasonlítani, mondjuk, a Devil Womannel. De stimmelt az ünnephez. Amúgy két karácsonyi Number One-om volt összesen, ám a legjobb ilyen dalomnak a Little Townt tartom, amely még a Top Tenbe sem került be 1982-ben.” (Tizenegyedik volt – a szerző.)
Hiába, ízlések és pofonok...
Ennek nem feltétlenül a legékesebb példája, hogy 2017-ben ez jelent meg a Mistletoe and Wine-ról az Irish Daily Starban: „Soha, de soha nem fogjuk megérteni, ez miért kap rendszeres adásidőt. Borzalmas. Főleg, amikor az a magányos gyerek a magas hangú szólót énekli a végén. S a legrosszabb az, hogy napokra megragad a fejedben, s miközben a boltban sétálgatsz, észreveszed: az emberek néznek rád furcsán. Ha jobban belegondolsz, ezért Cliff Richard a felelős.”
Viszont nem hitegetett senkit. Egyszer azt mondta: „Ha a legragyogóbb intellektus tízes, akkor az enyém csak kettes.”
Szerintem annyi Cliff-szám rongyosra hallgatása után megengedhetjük magunknak, hogy ne vegyük komolyan ezt se, meg az Irish Daily Star kritikáját se.
