Tamás úgy nőtt fel, mint a legtöbb vidéki gyerek a ’80-as években. A családja Tokajban élt, a kisvárosban mindenki ismerte, hiszen az édesanyja volt a helyi általános iskola igazgatója. Gyerekkorában a lakótelepen a barátaival bandázott, fociztak, bringáztak, lejártak a Tisza-partra. Bár sosem látott tökéletesen, 13 éves koráig ez nem zavarta a mindennapokban. Megtanult írni, olvasni, jó tanuló volt az iskolában.
A világ 1991-ben fordult meg körülötte. „Ahogy visszaidéztük a családban, féléves koromtól egyéves koromig folyamatos hőemelkedésem volt, átestem mindenféle kivizsgáláson, de az orvosok semmit nem találtak. Később, amikor iskolás lettem, kiderült, hogy nem látok jól. Először szemüveget kaptam, aztán, amikor megállapították, hogy a retina széle levált, lézerrel kezeltek. Pesten operáltak, a műtét sikerült, de elkaptam egy kötőhártya-gyulladást, bevérzett a szemem. A látásom egy-két százaléka maradt meg, ami azt jelenti, hogy az egymástól elütő felületeket meg tudom különböztetni. Azért ez akkor sokkolt, de már túl vagyok rajta. Hatodikos voltam, kihagytam egy hónapot a suliban áprilisban, de meglett az évem. Bár az sokat segít, ha az ember anyja igazgató” – teszi hozzá, és már nevet is egy nagyot.
A fehér bot stigmája
A látása elvesztése miatt át kellett terveznie az életét. Gyerekkorában két terve volt: nyomozó vagy jogász szeretett volna lenni. Édesapja rendőr volt, és melyik gyerek ne rajongana amúgy is a szirénázó autókért? Látássérültként azonban ez a hivatás már nem jöhetett szóba. A gimnáziumot Tokajban végezte el, sokat segítettek neki az osztálytársai, akik szívesen olvasták fel neki kazettákra a tananyagot, elkísérték iskolába, majd haza. Tulajdonképpen megmaradt körülötte az a szeretetteljes burok, amelyben felnőtt, így nem is érezte, hogy bármiféle hátrányban lenne másokkal szemben. „Írni persze már nem tudtam akkor – illetve tudtam, csak nem láttam, hogy mit írok –, de ez szinte csak a mateknál jelentett nehézséget. Viszont így tök jól tudok fejben számolni, egyenleteket megoldani” – mutat rá a pozitív mellékhatásra Tamás.
Az érettségi után merült fel a dilemma, hogyan folytassa az életét. Mindenképpen szeretett volna továbbtanulni, erre viszont helyben nem volt lehetősége. Ekkor került Budapestre, és mint mondja, ekkor, 1997-ben tudatosult benne az állapota, hiszen ekkor került ki először önállóan az ismeretlenbe. A Vakok Állami Intézetében vett részt egy három hónapos bentlakásos tanfolyamon, ahol a nem vakon születetteknek tanítják meg mindazt, ami lehetővé teszi számukra az önálló életet: háztartási ismereteket, fehér bottal közlekedést, gépelést, Braille-írást. „Itt találkoztam először azzal, hogy valaki nekem jön a folyosón – idézi fel Tamás nevetve.
– Nem is értettem, mi ez. Eddig nem volt szokás, hogy lefejeljük egymást! Ja, meg mondták, hogy itt van a fehér bot, ezzel fogsz közlekedni. Én? Én aztán nem! Az eleve egy stigma! Nem volt könnyű belátni, hogy mostantól teljesen más lesz az életem. Sokat köszönhetek Névery Katalin pszichológusnak, ő segített átlendülni ezen a helyzeten. Nagy szerencsénkre többen voltunk fiatalok, 18-20 évesek, így egy csapatba tudtak összeválogatni minket, mi pedig egymást is húztuk felfelé. Nyilván teljesen mások voltunk, mint az idősebbek, nálunk szólt a Metallica, jártunk a Vagonba kocsmázni, eszméletlen volt a hangulat. Jó szívvel emlékszem vissza arra az időszakra.”
A töritanár dilemmája
Mivel az intézetben látták, hogy a csoportból többen is szeretnének a felsőoktatásban tanulni, behívtak vak és látássérült fiatalokat, meséljék el, hogy megy ez. „Én akkor még mindig a jogra akartam menni. Jött egy jogász srác is, de ő tanulógép volt, és csak arról beszélt, hogy milyen sokat kell tanulni. Bevallom, megijedtem, hogy ha ez a jogi egyetem, akkor én ide biztos nem megyek! Nem akartam, hogy öt évig csak az egyetem legyen az életem. Egy másik fiú a másik végletet mutatta meg, nagyon lazán viselkedett. Az ELTE-re járt töri szakra, tanárképzőre, elvégezte az első évet, és egy csomó anyagot felmondtak már. Gondoltam, ez jól hangzik. Az ember a könnyebb ellenállás felé halad, a törit amúgy is mindig szerettem. Ezért oda felvételiztem, sikerült is, és a barátommal végig együtt laktunk a koliban. Ő olyan rendes volt, hogy első végén »megvárt«, és utána végig együtt jártunk. Így meg tudtuk felezni a felolvastatást is. Jó évek voltak ezek is. 2002-ben diplomáztam töritanárként, de akkor már tudtam, hogy nem tudnék olyan órákat tartani, amilyennek szerintem lennie kell egy igazi tanórának. Egyedül nem tudnám előkészíteni a szemléltető anyagokat, csak annyit tehetnék, hogy kiállok mesélni, de az nem tanítás. Akkor már Pesten akartam maradni, mert lettek itt barátaim, és már leváltam a szüleimről. Nem akartam hazamenni, sikerült is vennünk egy kis lakást Újpalotán. Az akkori tokaji polgármesternek egy ismerőse dolgozott a Tegyeszben (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat – A szerk.) nevelési igazgatóhelyettesként. Megkérdezte, hogy akarok-e a gyerekvédelemben dolgozni, lakásotthonban. Mondtam, hogy nem tudom, sose csináltam, próbáljuk meg!”
2003. május 1-jén lépett be, az egyik befogadóotthonban lett nevelőtanár. Ma már a központban dolgozik, jövőre 20 éve lesz a pályán. „Nálunk átmenetileg vannak a gyerekek egy-három hónapig, amíg ki nem derül, hogy nevelőszülőhöz kerülnek, másik tartós lakásotthonba vagy haza. Nekünk gyakorlatilag mindent kell csinálni, amit egy családban. Ebédeltetünk, vacsoráztatunk, az óvodásokat fürdetjük, tanulunk velük, tartjuk a kapcsolatot az iskolákkal, a gyámhivatalokkal, a gyermekjóléti intézményekkel, mindenkivel. Két-három év tanulás, hogy az ember ne vonódjon be. Annyi szörnyű történet tárul fel, egy csomó gyerek már tönkremenve kerül be hozzánk, meg kell tanulni, hogy ezeket a problémákat ne vigyem haza, és hogy nem tudunk megmenteni mindenkit. Stabilitást tudunk adni meg szeretetet, de életeket gyökeresen megváltoztatni nem, pláne néhány hónap alatt. Ha mindegyik ügybe beleélnénk magunkat, akkor összeszakadnánk, és nem tudnánk elvégezni a munkánkat.”
New York fénypontja
A gyerekkori focizás, bicajozás után jó pár évre kimaradt a sport Tamás életéből, mígnem 2006-ban részt vett a Látássérültek Szabadidős Sportegyesületének (LÁSS) megalapításában. Persze ő sem maratonnal kezdte. Bevallása szerint kezdetben fél szigetkört is nehezen futott le. „Eleinte nem a futás közben éreztem jól magam, hanem utána. Egyrészt az volt jó érzés, hogy futottam, másrészt utána elmentünk közösen gíroszozni a Szerájba, bandáztunk. Nekem ez a közösségi élmény volt fontos. Fokozatosan növeltem a távokat, az akkori futópárom mondta (a látássérült futókat egy látó futó segíti – A szerk.), hogy ha egy kört futunk, akkor miért nem kettőt. Ha meg már kettőt, akkor legyen félmaraton… Akkor már jártunk váltóversenyekre, és megfogott a hangulatuk. 2013-ban futottam az első félmaratont, egész jó idővel.”
A New York-maratonra az Achilles International és a LÁSS segítségével jutott ki már kétszer is, 2016-ban és 2019-ben. Ez az amerikai szervezet a fogyatékkal élő emberek sportolását támogatja. „Megmondom őszintén, nem motivált volna, hogy a pesti rakparton fussak 42 kilométert, erre felkészülni azért nagy szívás, de amikor kiderült, hogy lehetőségünk van eljutni New Yorkba, a legnevesebb versenyre, azt gondoltam, talán soha többé nem lesz ilyen alkalom. A futótársammal, Mód Ildikóval fél éven át heti háromszor edzettünk. A verseny óriási élmény volt! Az első 20 kilométeren pacsiztam mindenkivel. Ki volt írva a pólónkra a nevünk, és a nézők végig biztattak minket, ordították, hogy »Go, Ildi, go, Tomi!«. Ildi közben sorolta a helyeket, hogy éppen merre járunk, Staten Island, Manhattan, Brooklyn – azt azért láttam, hogy nagyon nagy épületek vannak, felhőkarcolók, na meg a híd, ami nem akkora, mint a Margit híd… Nem voltunk kint sokáig, de azért volt időnk megnézni a World Trade Center helyén épült emlékművet, a Times Square-t, a Wall Streetet, de a legnagyobb élményem az volt, amikor felmehettem egy amerikai anyahajóra. A fedélzeten mászkálhattam a vadászgépek között, meg bemehettem egy tengeralattjáróba – nekem ez volt az utazás fénypontja!”
Hiába húzza a gázt
Annak ellenére, hogy alig lát valamit, Tamásnak fontos a táj, az emberek külseje, a színeik. Futópartnerét rendszeresen nyaggatja, hogy írja le neki, merre járnak, mit lehet éppen látni. „A színek teljesen megvannak, emlékszem rá, hogy amikor 13 éves voltam, mi volt divatban, milyen ruhák, frizurák, és szeretem tudni, most éppen mi a menő. Az élénk színű ruhákkal is kezdek megbarátkozni, régebben szinte csak feketét meg szürkét hordtam, de ma már van piros futófelsőm meg citromsárga. És persze a Subaru-kék! Imádom a raliversenyeket, a barátaimmal rendszeresen járunk külföldre, büszke vagyok arra, hogy van közös fotóm Sebastian Loeb kilencszeres és Ogier nyolcszoros világbajnokkal. A futás mellett amúgy szeretek biciklizni is, van saját tandemem. De tudok görkorizni, korizni, síelni, kipróbáltam a vízisít, a barlangászást és a vitorlázó repülést is. A rockzenét is változatlanul szeretem, most is megyünk Road-koncertre a barátokkal meg a párommal.”
Teljes élet? Majdnem. „Igazából két dolgot hiányolok. Az egyik, hogy – de ezt le ne írja! – nem látom a lányokat nyáron a strandon (Tamás végül természetesen hozzájárult a közléshez – A szerk.). A másik, hogy ha látnék, biztosan lenne egy sportmotorom. Szoktam azt álmodni, hogy motorozok, de hiába húzom a gázt, nem gyorsul úgy, ahogy kéne. Mintha tudnám, hogy mennék, de nem tudok…”
